Nyitólap
Bunyevácok ...
    ...nem horvátul
       beszélnek
    ...nem horvátok
Bizottsági tájékoztató
Pro és contra
Nyelv+szótár
Vers zene kolo
Népszokások
Szótár
Családnevek
Neves bunyevácok
Történelem
Származás, őshaza
1848-49.
TRIANON
KÁDÁR & TITÓ
Aláírásgyűjtés
Könyvek, újságok
Kisebbségi jogok
Tudomány MTA
Holokauszt
Támogatók
Vendégkönyv
Etnobiznisz
Sajtónak
Kapcsolat
 DOBOS Balázs

Az alábbi ismertetett és véleményezett dokumentumba megjegyzéseinket időszűke miatt egyszerűen így, vastagbetűkkel közvetlenül beleírtuk. (... később majd keretbe teszük.)

DOBOS Balázs – TÓTH Ágnes: A magyarországi bunyevácokról

(Szakértői összefoglaló)

Bevezető megjegyzések: a jogszabályi háttér

 Készült: a magyarországi bunyevácok önálló és hivatalos nemzeti, etnikai kisebbségként való elismerését célzó népi kezdeményezés kapcsán. A hatályos, a 2005. évi CXIV. törvénnyel (58. §) utóbb módosított, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény értelmében, lehetőség van a 61. § (1)-ben felsorolt (taxált) tizenhárom népcsoport körének bővítésére (nyitott taxáció): „(2) Ha az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozó választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezésre vonatkozó aláírásgyűjtő íveket az Országos Választási Bizottság elnökének nyújtja be. Az eljárás során az országos népszavazásra és népi kezdeményezésre vonatkozó törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azzal, hogy az Országos Választási Bizottság az eljárása során köteles kikérni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének állásfoglalását a törvényi feltételek fennállásáról.”

Az Alkotmány (1949. évi XX. törvény) szerint a népi kezdeményezés célja, hogy az Országgyűlés a hatáskörébe tartozó kérdést tűzze napirendre és tárgyalja meg. Ennek érdekében az aláírásokat két hónapig lehet gyűjteni. Az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló 1998. évi III. törvény értelmében az Országos Választási Bizottság (OVB) akkor tagadhatja meg az aláírásgyűjtő ív hitelesítését, ha a kérdés nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe, a kérdés megfogalmazása nem felel meg a törvényben foglalt követelményeknek, illetve az aláírásgyűjtő ív nem felel meg a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény előírásainak. Az utóbbi törvény szerint a jogszabályi feltételeknek megfelelő ívet harminc napon hitelesíteni kell, és az ezzel kapcsolatos határozatot nyolc napon belül a Magyar Közlönyben közzé tenni. A döntéssel szembeni esetleges kifogást a határozat közzétételét követő tizenöt napon belül az Alkotmánybírósághoz (AB) címezve kell beadni, amely testület a kifogást soron kívül bírálja el. A két hónapon belül összegyűlt aláírások ellenőrzését az OVB (negyvenöt napon belül) végzi el, amelynek elnöke az eredményről (határidő esetleges elmulasztása, kevesebb érvényes aláírás, illetve az ellenőrzés eredménye) haladéktalanul tájékoztatja az Országgyűlés elnökét, aki a kezdeményezést a legközelebbi ülésnapon bejelenti. A népi kezdeményezésről a tájékoztatástól számított három hónapon belül köteles dönteni az Országgyűlés. Fontos, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásának napján, valamint az azelőtti és azutáni 41. napig nem lehet aláírást gyűjteni.

A bunyevác kisebbségi kezdeményezés előzményei

Az Országos Választási Bizottság számára Muity Mihály 2006. február 3-án nyújtotta be a bunyevác népi kezdeményezés aláírásgyűjtő ívét hitelesítés céljából. Ezt követően az OVB a 221/2006. (IV. 18.) sz. határozatával hitelesítette azt, a 365/2006. (VIII. 3.) sz. határozatával utóbb elrendelte az összegyűjtött aláírások ellenőrzését, végül pedig a 491/2006. (IX. 7.) sz. határozatában megállapította, hogy az érvényes aláírások száma eléri a törvényben előírt mennyiséget (legalább 1529, legfeljebb 1896).

A módosított törvényi előírásokat szem előtt tartva, az MTA akkori elnöke, Vízi E. Szilveszter az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetet kérte fel az elnöki állásfoglalás kialakításának elősegítésére. Az intézetben ennek nyomán Tóth Ágnes és Dobos Balázs elemzést és statisztikai összefoglalót készítettek, és a kezdeményezés külső szakértők bevonásával egy műhelybeszélgetésen került megvitatásra.[1]   

Erre a beszélgetésre a bunyevácok képviselőit nem hívták meg. Mint 2011-ben kiderült, nem ez befolyásolta a lényeget, hiszen a „szakértői anyag „ készítőit sem a bunyevácok véleménye, sem történelmi tények, sem elismert akadémikusok egyértelmű állásfoglalása nem tudja befolyásolni.

Szarka László, aki a lenini valamint az elmúlt másfél évtizedre jellemző, leginkább az etnobiznisszel összeforrt nemzetiségpolitika emblematikus alakja, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének volt igazgatója nyilatkozta a HVG-nek : „Ahogyan a rendszerváltás előtt illett elfogadni a jugoszláv államot megalapozó délszláv identitást, 1993-ban az önállóvá vált három szomszédos államnak megfelelően külön szlovén, horvát illetve szerb nemzeti kisebbséget ismertünk el”.                           

Hasonló logikával vált nemzeti kisebbséggé Magyarországon a hagyományosan akként számon tartott ruszinok mellett az ukrán is. A HVG-nek többen megerősítették : a fő szempont az volt, hogy viszonossági alapon garantálható legyen a felbomló Szovjetúnió romjain frissiben megalakult Ukrajnában élő magyarok nemzetiségi jogainak biztosítása.

(HVG, 2010. február 13.; 44.oldal, A népek útján című cikkben).

            Nem elvitatva minden országnak azt a jogát, hogy különböző megfontolásokból annak a kisebbségnek adja meg a hivatalos státuszt, akinek jónak látja, az ahány volt Jugoszláv tagország , annyi elismert nemzetiség Magyarországon elv mellett talán nem kellene körömszakadtáig ragaszkodni a XXI. században Európa kellős közepén…

Tóth Ágnes, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének jelenlegi történész-igazgatója az [origo]-nak azt mondta, nemcsak szociológia és nyelvi, hanem politikai kérdés is, hogy az állam kiket tekint kisebbségnek. Tóth szerint sok függ attól, hogy "milyen az államhatalmi elit nemzetiség-felfogása", és hogyan viszonyul a magyar kormány az adott etnikum anyaországához. A történész azt mondta, a bunyevácok elismerése nyilván hatással lenne Horvátország és Magyarország kapcsolatára is, ami Jugoszlávia felbomlása óta kifejezetten jónak mondható, kiegyensúlyozottabb, mint a szerb-magyar viszony.”

 

Az intézeti háttéranyagok felhasználásával 2006. április 11-én született meg az az elnöki állásfoglalás, amely bár leszögezte, hogy „a bunyevácok eredetéről, elnevezéséről, hovatartozásáról és releváns identitásformáiról a szakmai-tudományos és egyúttal a politikai viták még nem tekinthetők lezártnak”, kijelentette, hogy a bunyevác közösség nem felel meg mindenben a törvényben előírt feltételeknek. Az akadémiai állásfoglalást a kezdeményezők utóbb – többek között a Szerb Tudományos Akadémia állásfoglalására támaszkodva – hevesen vitatták, és a kezdeményezés elbukásáért túlnyomórészt az MTA-t tették felelőssé[2], bár azt nem támogatta a kormány, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, és az Országos Horvát Önkormányzat sem.

Komoly kérdés, hogy egy nemzetiség  hivatalos kisebbségi státuszának elismerése kérdésében miért kell kikérni az őket saját hazájukban, erőszakosan asszimiláló nép képviselőinek véleményét.

Az Országgyűlés a 2006. december 12-ei ülésén 18 igen szavazattal, 334 nem ellenében, 7 tartózkodás mellett a kezdeményezést végül elvetette.[3]

A térség képviselői (Zsigó Róbert jelenlegi bajai polgármester, Bányai Gábor ,a Bács-Kiskun megyei Közgyűlés akkori és jelenlegi elnöke, valamint a maga is bunyevác származású Márfai Péter ), akik tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy a bunyevácokat is, mint minden európai nemzetiséget megilletnek a kisebbségi alapjogok, igennel szavaztak.

Muity Mihály aznap e-mailben parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte Szili Katalin házelnöknél - sikertelenül. 

Amennyiben a Tisztelt Országgyűlés nem él azzal a számára  a bunyevácok nem kis munkája árán megvalósuló lehetőséggel, hogy külföldi fórumok bevonása nélkül orvosolhassanak egy hazánkban évszázadok óta élő nemzetiséget ért igazságtalanságot, a bunyevácok a hazai politikai és jogi lehetőségeken túl az összes nemzetközi fórumot felkeresik az ellenük folyó szellemi-nyelvi népirtás beszüntetése érdekében.

Pálinkás József 2008-as megválasztását követően 2009. február 23-án Muity Mihály személyes meghallgatást kért az MTA új elnökétől, továbbá azt, hogy „szíveskedjen megfontolni a folytonos történelmi jelenlétnek és identitástudatnak, valamint a hatályos hazai alkotmány és törvény betűinek is ellentmondó súlyosan egyoldalú állásfoglalást.” Az elnök a május 12-én kelt, Nyomárkay István és Maróth Miklós levelei alapján írt válaszában – amellett, hogy leszögezte: önálló bunyevác nyelvről nem beszélhetünk – a következőket fejtette ki: „ha elfogadjuk, hogy a nemzeti(ségi) hovatartozás döntően attól függ, hogy a szóban forgó nyelvek (nyelvjárások) beszélői mely közösségekhez tartozónak vallják magukat, valamint ha tekintetbe vesszük a bunyevácok szerbiai helyzetét, nem láthatjuk akadályát az önálló nemzeti kisebbségi státusz elnyerésének.” A kezdeményezők ezt a májusi válaszlevelet újabb, második akadémiai állásfoglalásnak tartják, és egyértelműen úgy interpretálják, hogy megváltozott az MTA álláspontja az ügyben. Az elnöki titkárság vezetője ugyanakkor arról tájékoztatta az OVB-t és a kezdeményező Bunyevác Túlélők Egyesületét, hogy Pálinkás József nem az MTA hivatalos állásfoglalását ismertette.[4]

Márpedig ez egy egészen hivatalos állásfoglalás az akadémia elnökétől , ami egyértelműen a következő témakörben született : Népi kezdeményezés a Magyarországon honos népcsoportok felsorolásának a bunyevác kisebbségi népcsoporttal való kiegészítéséről. A témakör megjelölése egyértelműen benne volt a bunyevácok által küldött levélben, a jelek szerint teljesen érthető módon, hiszen az akadémia válaszlevele a következő sorral kezdődött (a levelekben szokásos megszólítás után): „Pálinkás elnök úr köszönettel fogadta levelét, amelyben a bunyevác kisebbségi népcsoportnak a Magyarországon honos népcsoportok felsorolásában való szerepeltetése kapcsán írt”. A bunyevácok által e-mailben és ajánlott levélben is elküldött levél természetesen részletesen tartalmazta a 2006-os eljárás elemeit, az abban született állásfoglalásokat és levelezést és a népi kezdeményezésről valamint a kisebbségek jogairól szóló törvényt is.

A szakvélemény kialakításában olyan professzorok vettek részt, akik  egyrészt az akadémián a humán területen betöltött tisztségük folytán, másrészt a hazai és külhoni szlavisztikában több mint fél évszázados  tudományos munka során szerzett érdemek miatt megkérdőjelezhetetlenül a legilletékesebbek a kérdésben. Az akadémikusok nem látták gátját az önálló nemzeti kisebbségi státusz elnyerésének. Ezek alapján adott ki az akadémia elnöke saját aláírásával, akadémiai fejléces papíron, E-258/2/2009 . iktatószámon és az akadémia pecsétjével ellátott állásfoglalást egy egészen konkrétan megfogalmazott kérdésre. ( Azt senki sem állította bunyevác részről, hogy ez az állásfoglalás a népi kezdeményezés eljárása során keletkezett, valamint azt sem, hogy a szerzőknek tudomása lett volna arról, hogy a bunyevácokat erőszakosan asszimilálni kívánó horvátok álláspontja mekkora befolyással bír a honi nemzetiségpolitika döntéseire.) 

            Hogy mennyire lejt a pálya, az is mutatja, hogy míg Nyomárkay István professzor azon kijelentése, hogy „önálló bunyevác nyelvről nem beszélhetünk”, kiemelten szerepel ugyan, de nincs elmagyarázva, hogy ez a déli szláv nyelvek esetében mit jelent nyelvtudományi és szociolingvisztikai szempontból. Mert a közép-délszláv diarendszert alkotó bunyevác, szerb, horvát , bosnyák és montenegrói nyelvre fokozottan igaz a nyelvészek által általánosan elfogadott nézet, hogy az önálló nyelv fogalma sokkal inkább politikai és kultúrtörténeti, mintsem tudományos nyelvtörténeti kategória.  Ezért is írta Nyomárkay professzor, aki tudományos munkássága és életpályája alapján (nemcsak a z MTA rendes tagja, de a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia is tagjává választotta 1997-ben)  megkérdőjelezhetetlenül a legtekintélyesebb szlavisztikus hazánkban, hogy bunyevác regionális nyelvről van szó, valamint egyértelműen kijelentette , hogy „az önálló nemzeti kisebbséggé válás igénye kultúrtörténetileg és bizonyos mértékben nyelvileg is megokolható”. (Ezt a megállapítást nem tartotta említésre méltónak a Tóth-Dobos szerzőpáros a második szakvéleményből.)

 

 

 

A válaszlevél birtokában Muity Mihály 2010. január 11-én ismételten benyújtotta az országos népi kezdeményezés aláírásgyűjtő ívét hitelesítés céljából az OVB-nek, amit az a 3/2010. (I. 14.) sz. határozatával meg is tett. A határozat ellen többek között az Országos Horvát Önkormányzat nyújtott be kifogást az Alkotmánybírósághoz, hivatkozva egyebek mellett arra, hogy az eljárás során az OVB nem kérte ki az MTA elnökének állásfoglalását, amely a kezdeményezők szerint már 2009-ben megszületett. Az AB a 148/2010. (VII. 14.) sz. határozatával az OVB döntését helybenhagyta, és a törvényt egyben úgy értelmezte, hogy az OVB kötelessége az MTA elnökének állásfoglalását beszereznie, és azt a kezdeményezéssel együtt az Országgyűlés elé terjesztenie. Valójában az Országos Horvát Önkormányzat csak azt akarta elérni a beadványával, hogy a 2010-es önkormányzati választásokig ne lehessen befejezni az eljárást. Ez sikerült is, csak 2010. július 13-án hozott döntést az AB. Természetesen senki sem mondta vagy gondolta, hogy az MTA elnökének második állásfoglalása helyettesítheti az eljárás keretében kikért állásfoglalást., de azt az OVB az aláírások összegyűjtése után is kérheti. Az OVB végül a december 3-ai ülésén hozott 690/2010. sz. határozatában állapította meg, hogy az őszi önkormányzati választásokra is tekintettel, a kezdeményezők kb. 1400 aláírást gyűjtöttek össze, illetve a testület elnöke, Bordás Vilmos aznap levélben kérte fel Pálinkás Józsefet a véleményének kialakítására 2011. január 10-ei határidővel. 

 

A magyarországi kisebbség-definíció

           

A fő vizsgálandó kérdés, hogy a magyarországi bunyevácok megfelelnek-e a törvényi feltételeknek, azaz a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény kisebbség-definíciójának: „1. § (2) E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”

A hatályos rendelkezések szerint a kisebbségi törvény személyi körébe kizárólag a magyar állampolgársággal rendelkezők tartozhatnak. A továbbiakban néhány objektív feltételt állapít meg: a százéves honosságot (tisztázatlan, hogy mikortól számítva), a számbeli kisebbséget, valamint a saját nyelv, kultúra és hagyományok meglétét. Szubjektív eleme a meghatározásnak az összetartozás-tudat, amely mindezek kifejezésére, a közösség érdekének kifejezésére és védelmére irányul.

Vizsgálatunk során két szempontot vettünk figyelembe: egyrészt azt, hogy a bunyevác népcsoport eleget tesz-e a törvény által támasztott követelményeknek, másrészt pedig azt, hogy a jogszabályi elismerés hozzájárul-e, és ha igen, mennyiben a közösség önérvényesítéséhez.

 

A magyarországi bunyevácok

 

A bunyevácok eredetéről, elnevezéséről, nemzeti-etnikai, kulturális, vallási és nyelvi hovatartozásáról, releváns identitásformáiról, esetleges önálló entitásukról megoszlik a tudományos szakirodalom állásfoglalása, és az ezekkel kapcsolatos, térben és időben is jelentősen determinált szakmai-tudományos – és egyúttal politikai – viták még nem igen tekinthetők véglegesen lezártnak. Annyira azért nem bonyolúlt a helyzet : a jelenlegi határokon belül élő bunyevácokat Magyarországra településük óta külön nemzetiségként kezelték, mert a magyaroktól nyelvük, a szerbektől vallásuk különböztette meg őket, a horvátokhoz meg semmi közük sem volt. (Eltekintve azt a másfél esztendőt, amikor a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hadserege megszállta Baját és a környékbeli településeket. A bunyevácok kifejezetten ellenálltak a bekebelezési kísérletnek, Magyarországhoz való tartozás mellett álltak ki és a megszálló hadsereg kivonulása után a bunyevác értelmiség horvátbarát, kollaboráns tagjait egyszerűen elkergették az országból.) Ezen a felfogáson csak az változtatott, hogy Tito javaslatára az 56-os forradalmat követően Kádár került a hatalomra , Titoból meg a korábbi láncos kutya helyett jó barát lett. A horvát származású Tito a németek és a magyarok elüldözése és lemészárlása után 1945 májusában betiltotta a bunyevácokat. Sokcsevits Dénes, a nagy horvát történész így ír erről : A második világháború után a titói Jugoszláviában a bunyevácokat horvátnak ismerték el. Ebben maga Tito is szerepet játszott, amikor kijelentette a Szerb Kommunista Párt 1945. május 8-i alapító kongresszusán: „Mi a testvériséget és egységet építjük, de a szerb soviniszták nem akarják a Vajdaságban a horvátokat horvátnak elismerni, hanem bunyevácnak hívják őket.”  

Kádárral kapcsolatban gyakran emlegetik, hogy nekünk a kommunistákból is az alja jutott. Amíg a szomszédos országok vezetői mind nacionalisták voltak, addig ő a nemzeti érdekek feladását választotta. Ez jól megfigyelhető a határokon kívül rekedt magyarokkal kapcsolatos politikáján. A környező országokban élő magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintette. Miközben a magyarság maradék jogainak felszámolása zajlott, rendszeresen „példamutatónak” nevezte a baráti országok nemzetiségpolitikáját , amelyet a „lenini útmutatások” alapján folytattak.

A  viszonylagos gazdasági jólét fenntartásának és tágabb belpolitikai mozgástérnek az ára Moszkva irányába tanúsított maximális külpolitikai hűség és a szomszédos testvéri országokkal ápolt felhőtlen viszony volt. Ez pedig minden esetben a helyi magyarság érdekképviseletéről való lemondással járt együtt. Kádár szolgalelkűsége és a nemzeti ügyekért mutatott közömbössége abban is megmutatkozott, hogy készségesen együttműködött a kommunista tömeggyilkos kollégájának, a horvát Titonak a bunyevácok horvátosítására irányuló projektjében. Az apparátus természetesen szintén tette a dolgát, a bunyevác származású  partizánveteránok, pártfunkcionáriusok, iskolaigazgatók hamar felfedezték horvát gyökerüket. Amint a statisztikai adatokból kiderül, a jónép nem díjazta a horvátosítás ötletét, az egyes településeken 10-35 %-ot kitevő bunyevácok csak pár %-a vallotta magát horvátnak. A kommunizmus bukása után Szerbiában m i n d e n  nemzetiségnek megadták a nemzetiségi elismerést, így természetesen a bunyevácoknak is. Mivel Magyarország a szerb-horvát konfliktusban a horvátok mellé állt, a Kalasnyikovok szállításán túl a bunyevácok számos tiltakozása ellenére máig késik a bunyevácok elismertségének visszaállítása.

    E sajátos helyzet kialakulásában komoly szerepet játszanak a modern nemzetté válás időszaka előtt a Felső-Bácskába érkezett népcsoport feletti ellenőrzésért utóbb a 18-19. században, illetve részint a 20. században az egymással rivalizáló, de olykor egymást át is fedő, kiegészítő horvát, szerb (és magyar) nemzeti integrációs és asszimilációs törekvések. Körülbelül itt véget is érhetne a tanulmány, hiszen józan paraszti ésszel mindenki beláthatja : ha a bunyevácokat a horvátok asszimilálják, akkor értelemszerűen nem lehetnek horvátok, mert csak egy másik népet lehet asszimilálni. Ezen különböző oldalakról érkező, korszakonként eltérő intenzitású politikai szándékok – ti. a népcsoportnak otthont adó országok (Magyarország, Szerbia) részéről, Horvátország megerősödése, függetlensége nyomán keletkező megfontolások, a különféle déli szláv nemzeti és a délszláv egységtörekvések hatásai, valamint a bunyevác értelmiségiek ezzel kapcsolatos, ezekre jórészt reflektáló önmeghatározási kísérletei – jól nyomon követhetők a szakirodalom álláspontjának változásaiban, módosulásaiban.

A második világháború utáni hazai szakirodalom a magyarországi bunyevácokat egyértelműen a horvátokhoz sorolja (pl.: BARICS et al. (1998) 4. BÁRTH (1995) 17. BOTTLIK (2003) 122. GYUROK (1998). HEKA (1998) 63. KISS (1992) 115. KISS (1998) 7. MÁNDICS (1986) 343. (1989) 22. (1992) 138. SAROSÁCZ (1973) 369. SOKCSEVITS (2003) 67-68. UROSEVICS (1969a) 26-27.).

A felsorolásból kitűnik, hogy bár a második világháború 1945-ben véget ért, egy kis idő kellett, amíg a Tito-Kádár asszimilációs projekt a „szakirodalom” szintjére ért és az addig déli szláv népként említett bunyevácokból horvát lett.  Az első fecske Urosevics Daniló volt 1969-ben, aki a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége megbízásából tette a dolgát. Őt a térség országgyűlési képviselője, a csávolyi iskolaigazgató, Mándics Mihály követte…(Mándics Mihály  1975 –ben megjelent „A csávolyi iskola” című könyvében még így fogalmazott :

„Lakatlan pusztaság után első lakói bunyevácok voltak, 1687-ben kb. 250 család. A hagyományok szerint a jugoszláv Buna vidékéről származtak. „

„Lakóinak száma általában 3000 körül mozog. Jelenleg 2649. A nemzetiségi lakosság ennek húsz százaléka, bunyevácok, németek és más népcsoportok (székelyek, dél-bácskaiak) lakják.”

„A község községgé alakulásával egyidőben tanügyről csak annyiban beszélhetünk, hogy az érseki hatóságtól a ferencrendiek utasítást kaptak, hogy a már lakott helységekben gondoskodjanak a gyermekek hatéves kortól a serdülőkorig való oktatásáról. Ennek megfelelően a bajai ferences zárdából Csávolyra járt ki egy Bonaventura nevű páter, ki a gyerekeket vasárnap délelőttönként elsősorban a római katolikus vallás elemeire,és az imádságokra, egyházi énekekre, az írás-olvasás, számolás alapelemeire is oktattta.  Mindez magánházban, a gyermekek anyanyelvén, bunyevácul történt.”

„…1854-ben önálló tanító került ide. Az iskola fűtése szalmával történt. Felszerelése gyér. A tankötelezettség még ismeretlen. Csávolyon csak télen volt tanítás, általában november elsejétől március közepéig. Sok szülő a számukra magas tandíj miatt nem engedte gyermekét iskolába. A tanítás nyelve a lakosság összetételétől függött. Nálunk magyarul, bunyevácul és németül tanítottak.”

„Az ideiglenes kormány 1945 nyarán vezette be a tankötelezettséget, s ezt 6-14 éves korig ingyenesen minden gyermekre kiterjesztették. Nálunk azóta az orosz nyelvet oktatjuk, mint idegen nyelvet, a délszláv és német nyelv pedig fakultatív. „

„”… 1949 őszén néhány évig az önálló helyi délszláv iskola igazgatójaként működtem…”.  Tehát a Tankönyvkiadó által megjelentetett több mint száz oldalas könyvben sem a horvát nyelvről, sem bunyevác-horvátokról nincs szó. Az Urosevics-Mándics duót aztán követték azon szerzők, akik elfogadták a hivatalos politikai verdiktet, sőt horvát házi történészek is megjelentek a színen…

 

Ezek szerint a bunyevácok a Bácskában élő horvát népcsoport, amely a nyugat-hercegovinai „új-što” nyelvjárás „i-ző” változatát és a latin betűket használja, bár nyelvében közelebb áll a szerbekhez, de vallásában a horvátokhoz kötődik (MÁNDICS (1989) 15. 22.).

Talán itt értünk el a „szakvélemény „ legfogósabb kérdéséhez : ha a bunyevácok nyelve közelebb áll a szerbhez, mint a horváthoz, akkor az hogy lehet horvát ??????

Mindazonáltal a nyelv nagyon közel áll a horvát irodalmi nyelvhez is. Kétségtelen azonban, hogy a korábban csupán premodern lokális és etnikai tudattal bíró, de a horvátsághoz az eredetileg horvát etnikai területen található kibocsátó szállásterület ( erről a dáko-román elméletre és a Nagy-Morva birodalom legendájára hajazó horvát elképzelésről érdemes elolvasni Délvidéki S. Atilla történész tanulmányát, amiben kétséget kizáróan cáfolja ezt) , valamint a római katolikus vallás révén kötődő népcsoportot a 19-20. századra, azaz a modern nemzetek kialakulásának idejére már a horvát nemzet sikeresen integrálta. Annak azonban a földrajzi peremén, mi több, államhatárok által elválasztva a sajátos etnikus jegyek, lokális minták hatására ezt többen napjainkban is vitatják.  Az elképzelhető, hogy az évszázadok óta a mai horvát határokon belül élő bunyevácokat mára elhorvátosodtak. Azokat a bunyevácok, akik több mint háromszáz éve élnek Magyarországon és még annyi horvátosító törekvésnek sem voltak kitéve, mint a hetven évet a közös Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban és az azt követő Jugoszláviában élő testvéreik, nem integrálta a horvát nemzet, leszámítva az etnobizniszben érdekelt , magukat horvátnak vallók csekély számát.

A szakirodalomban többé-kevésbé elfogadott, hogy a bunyevácok a magyarországi horvát kisebbséghez tartoznak, amely egyike a legösszetettebb hazai kisebbségi csoportoknak.

Hát ez tényleg így van, tekintettel arra, hogy ide nem csak a horvát kisebbséghez tartozó csoportokat sorolták be, hanem olyan népeket, akik nem horvátok (bosnyákok, sokácok, bunyevácok, rácok), maximum egyes tagjait asszimilálta az erőszakos nagyhorvát nyomulás. Nem kell nagy szellemi légtornásznak lenni ahhoz, hogy megértse az ember : attól, ha egy kisebbség egy részét asszimilál egy másik nép, a kisebbség maradék, anyanyelvéhez és eredeti identitásához határozottan ragaszkodó része nem válik a beolvasztó nép részévé. 

 A horvát kisebbség nem egy tömbben helyezkedik el, hanem számos, néhány egymáshoz közeli településből álló szórványról beszélhetünk, amelyek népessége különböző időszakokban, egymástól eltérő nyelvjárás birtokában érkezett az ország mai területére. Főbb csoportjaik:

            - a ča nyelvjárást beszélő nyugat-magyarországi (gradistyei) horvátok (vagy vízi horvátok, krabótok stb.), akik a burgenlandi mintegy 40 ezres horvát kisebbséggel és a szlovákiai horvát szórványokkal (Dunacsún, Horvátjárfalu, Horvátgurab Pozsony térségében) mutatnak rokonságot. Magyarországon fontosabb településeik: Szentpéterfa, Felsőcsatár, Narda, Horvátzsidány, Peresznye, Und, Kópháza, Bezenye, Kimle, Hidegség, Fertőhomok, Ólmod, Répcevis.

            - a Mura-menti, vagy kaj-horvátok (Murakeresztúr, Tótszerdahely, Tótszentmárton, Molnári, Semjénháza, Fityeház, Bajcsa – az utóbbi Nagykanizsához tartozik).

            - a Dráva-menti horvátok, akik részben szintén a kaj - nyelvjárást beszélik (Lakócsa, Szentborbás, Tótujfalu és Drávakeresztúr), míg másik részük (Potony, Felsőszentmárton, Drávasztára, Révfalu) a što – nyelvjárás e-ző változatát beszéli.

            - a baranyai horvátok a što – nyelvjárás e-ző és i-ző változatait használják. Itt élnek a bosnyák-horvátok (Szalánta, Németi, Pogány, Áta, Pécsudvard, Kökény és Szemely), valamint sokác-horvátok egy része (Kásád, Kátoly, Olasz, Versend és Mohács).

            - a Bácskában részben sokácok lakta település Hercegszántó.

            - a bácskai bunyevácok.

            - a Duna-menti, vagy rác-horvátok (Dusnok, Bátya, Ercsi, Tököl, Dunaújváros, Szentendre), akik a što – dialektust használják.

           

A bunyevácok eredete kapcsán az a domináns vélemény, hogy több, a 15-17. századok közötti hullámban lezajlott bevándorlás eredményeként kerültek a mai lakóterületükre, az utolsó hullámuk 1687-ben érkezett Baja – Szeged – Szabadka – Zombor térségébe.[5] De felhúzódtak egészen Budáig, Székesfehérvárig, ill. Szeged környékén, pl. Deszken is megtelepedtek. Ez utóbbi közösségek a bajai térség és egyes Duna-menti települések kivételével a 19. század közepére beolvadtak, eltűntek. 1987. március 8-án, a Vígszínházban tartott gálaműsorral vette kezdetét a magyarországi „horvát-bunyevácok” letelepedésének 300. évfordulója alkalmából tartott ünnepségsorozat. A meghatározó 1687-es dátum azonban nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna, ha kisebb számban is, katolikus déli szlávok a régióban (KELEMENNÉ-KŐHEGYI (1987) 141. KŐHEGYI (2000) 11.).  

A bunyevác névnek első hivatalos és legtöbbet hivatkozott említése 1622-ből, a kalocsai egyházmegyéből származik: egy ún. Bunievci plébánia vezetése iránti kérelem fogalmazódott meg Róma számára. A nevet a 19. században szóelemzéssel a Mostartól délre, a Neretvába ömlő és Boszniát Dalmáciától elválasztó Buna folyónévvel hozták összefüggésbe – mondván, hogy a térségben egyes vidékeket gyakorta folyónevekről neveznek el (Fra J. Vladity) (BELLOSICS (1909). HEKA (1998) 65. UNYI (1947) 27.). Más álláspontok szerint a „buniti” – lázadni, felkelni szóból származik. Megint mások szerint az elnevezés III. (vagy) IV. Bonifacius pápák (7. század) neve nyomán alakult ki. Egyes vélemények szerint az avignoni pápaság idején a bosnyák, hercegovinai katolikusok a római IX. Bonifácot (14-15. század) ismerték el pápának – azaz „Bonifác”-pártiak voltak. A lázadó jelentéssel összefüggésben a szónak lehet pejoratív értelmezése (gyülevész, söpredék) is, így egyes kutatók szerint a bácskai szerbek gúnyból és gyűlöletből nevezhették bunyevácnak a vidékre a 17. század végén tömegesen érkezőket. A korábbi vélekedésekkel szemben, a leginkább a második világháború után elterjedt álláspont szerint – a Jugoszláv Enciklopédiában megfogalmazottak alapján – a bunyevácok eredete a Svilaja-hegytől északra a Dinara-hegység mentén elterülő vidék lehetett, őket nem lehet kapcsolatba hozni a Buna folyóval, mert az annyira kicsi. Na ez még Mándics Mihálynak is feltűnt, pedig ő egyike a leglelkesebb horvátosítóknak. Ezt írja a Csávolyi bunyevácok című könyvében : „Ez a folyó maradt fenn a közismert népdalokban is :

„Didovi nam iz daleka                                              „Őseink a messzeségből jöttek

Ondud gdi je Buna reka.”                                        Buna folyó mellől özönlöttek.”

Így hát Csávolyon is szájról szájra ez maradt meg a nép emlékezetében. „  Persze miután Tito betiltotta a bunyevácokat, a „tudomány” is igyekezett érveket gyártani,. Az akkori horvátoktól nagyon messze eső, a Neretva bal parti mellékfolyójának, a Bunának a környéke mint őshaza nem felelt meg,  Ezért egy hipertudományos  magyarázattal jöttek ki a Zágrábban kiadott enciklopédiában : bár számos példa van arra, hogy ezen a vidéken egy nép a folyóról kapja a nevét (pl. Boszna –bosnyákok),  a Buna és a bunyevácok esetében ez nem működik, mert a Buna annyira kicsi ! Valószínűleg az ilyen sületlenséget állítók még nem jártak a folyó forrásánál és nem látták azt. Ellentétben az évezredet ott élt bunyevácokkal, akik ugyan valószínűleg nem colosstokkal a kezükben méricskélték a folyó hosszát, de a forrás szépségét és misztikumát továbbadták az új nemzedékeknek az újhazában is. Mert nyilvánvalóan nem a Neretvába ömlésekor már majdnem kiszáradó néhány kilométeres folyó, hanem annak forrása hagyott kitörölhetetlen nyomot a bunyevácok emlékezetében… Mostartól néhány kilométerre délkeletre fekszik Blagaj, az egykor független Hercegovina fővárosa. Nem véletlen, hogy az egykori uralkodók ide helyezték székhelyüket. A 200 méter magas sziklafal tövében, a kietlen, sivár vidék kellős közepén Európa legbővízűbb forrása, másodpercenként negyvenháromezer liter (43m3/sec) kristálytiszta ivóvíz tör a felszínre… A hódító törökök szerzetesei is a forrás mellé építették elmélkedő házukat, a tekkit és a hozzá kapcsolódó türbét, hisz a forrás kisugárzásából ők is megéreztek valamit…            Socsevits Dénes, a nagy horvát történetíró persze azonnal magáévá tette zágrábi horvát kollégáinak elméletét  : „Őshazájuk a XIX. században elterjedt vélekedéssel ellentétben nem a Neretva bal parti mellékfolyója, a Buna vidéke (e vélemény szerint a bunyevác szó is a Buna földrajzi névből származik, ez azonban ellentmond a horvát nyelv hangtani szabályainak).”  Felháborító, hogy a bunyevácul beszélők nem tartották be a horvát nyelv hangtani szabályait!  Mándics Mihály viszont elfogadta Iványi István történész okfejtését : „A buna-ból lett bunye, amelyhez a származást jelölő ác rag járult a két magánhangzót közvetítő v hanggal. Így mondják Pacsirác, azaz Pacsérről való. „  Erre a metódusra még számtalan példa akad : Osztrogonác-esztergomi, Budimác-budai.

Ezért a név inkább a bunja (kunyhó) szóból eredeztethető (BARICS et al. (1998) 4. HEKA (1998) 67. P. SZOJKA (1990) 11. SOKCSEVICS (2003) 68.).  „A magát bunyevácnak nevező délszláv népcsoport napjainkig megőrizte eredeti nyelvét és közös származási tudatát.” –írta P. Szojka Emese a bajai múzeum állandó néprajzi kiállításához írt vezetőjében. A bunja (kunyhó) elméletre utaló sorok, amire a „szakértői összefoglaló” szerzői hivatkoznak, sajnos nem szerepelnek a 11. oldalon. Folyamatosan keressük a kiadvány többi oldalán is, eddig sikertelenül. Kezdenek rossz érzéseink lenni…

A bunyevácság ferences rendi értelmiségi rétege a 18. század végére már horvát nemzeti tudatú volt, és írásaiban teret szentelt a horvát-illír eredetelmélet alátámasztásának is.

Példának sikerült két olyan ferencest felhozni, aki a bunyevácokat a dákoktól(vlachok) eredezteti, tehát nemhogy horvát eredetűnek , de még eredetileg csak nem is szláv származású népnek tartja a bunyevácokat. Úgyhogy az apró betűs részben írt  „Csupán érdekességként említhető, hogy olyan álláspont is megfogalmazódott, amely már egyenesen megkérdőjelezte a bunyevácok déli szláv eredetét” teljesen igazolhatók a történelmi forrásokból. Más kérdés, hogy  nem a keresztes háborúkból hátramaradt  sziciliai normann hadirokkantaktól eredeztetik őket, hanem az egész Balkán területén még ma is szép számban élő elszlávosodott vlachoknak tartják őket a történészek. (Ezt az egyébként teljesen elfogadott nézetet még a nagy horvát történész Sokcsevits Dénes sem cáfolja : „Egyes kutatók szerint e hegyvidék katolikus vallású vlach pásztorai képezték magvát a bunyevác népcsoportnak „.

P. Unyi Bernardin, annyira horvát nemzeti tudatú volt, hogy egy egész könyvet írt annak igazolására, hogy bebizonyítsa, hogy a bunyevácok és a horvátok semmi esetre sem egy nép.

„A bunyevác a sokáccal rokon, de nem azonos nép. Amíg a sokácok ősei a thrák-pannonok, addig a bunyevácoké a dardánok, vagy dákok. Őshazájuk valamikor Alsópannóniától és Mysiától északra az Alsóduna bal partján terült el, ahonnan a VI. század végén és a VII. század elején a Fekete-tenger vidékéről előretörő bolgárok nyomása folytán Illyriumban voltak kénytelenek letelepedni.”

„A legújabb időkig a bunyevácokkal foglalkozó délszláv és magyar történetírók abban megegyeztek, hogy a mi bunyevácaink egykori hazája Bosznia-Hercegovinában valahol a Buna folyó vidékén keresendő és nevüket is a Buna folyótól kapták.”

„Tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak.”

 (Sokácok-Bunyevácok és a bosnyák ferencesek története,Budapest, 1947)

Katáncsich Péter ferences történetíró például 1798-as munkájában a sokácokat és bunyevácokat az ókori thrák-pannonoktól és dákoktól eredeztette, akik már a szlávok tömeges, 6. századi letelepedése előtt jelen voltak a Balkánon. Ezt az elgondolást képviselte Unyi Bernárdin ferences történész is 1947-es könyvében.[6]

A 19. század folyamán a délszláv egységgondolatoknak a bácskai bunyevácok körében nem igen voltak hívei, sőt a század során, a što nyelvjárás „ijező” változatát alapul vevő horvát irodalmi nyelv kodifikálása (L. Gaj) inkább megkönnyítette a horvát nemzetbe való integrálódásukat. A mondat első fele rendben van, azzal a megjegyzéssel, hogy az elutasító magatartást felesleges a 19. századra korlátozni. A sőt kötőszó használata viszont  csak akkor értelmes, ha a mondat második felében a „megkönnyitette” ige helyett a  valósághoz közelebb álló „megnehezítette” kerül, hiszen a szerbhorvát irodalmi nyelv horvát „ijező” és a szerb „ező” változata helyett a bunyevácok ragaszkodtak az „iző” anyanyelvükhöz.

A dualizmus korának magyar asszimilációs törekvéseinek ellenhatásaként jelentkezett az ún. bunyevác „nemzeti ébredés” az akkoriban már a nemességét és a polgárságát már régóta elvesztett bácskai bunyevácok, falusi közösségek körében. A korszak meghatározó alakja, a kalocsai segédpüspök Antunovich Iván bunyevác történetíró 1884-es munkája a dicső múlt, a horvátországi származás felidézésével kívánta szolgálni a nemzetébresztést.[7]  A kunbajai születésű Antunovics testvérnépként tekintett a szerbekre és a horvátokra, de úgy beállítani a dolgot, hogy ő horvátosítani akarta  a bunyevácokat, meglehetősen gusztustalan dolog. Mindent megtett az anyanyelv ápolásáért, a leghatározottabban utasította el a szerbhorvát nyelv használatát a lent említett kiadványokban. Mivel Magyarországot a hazájának tekintette és a bunyevácokat  Szent István koronája alá tartozó népnek,  távolságot tartott mind a szerbektől, mind a horvátoktól, akiknek a saját független ország megteremtése volt a legfontosabb. Sokcsevits Dénes, a nagy horvát történész is kénytelen beismerni : „Antunović ekkor, 1884-ben nem foglalt állást a bunyevácok és sokácok nemzeti hovatartozását illetően, legalábbis nem kívánja ráerőltetni olvasóira a horvát népnév használatát…”

A Monarchia utolsó évtizedeiben alapítottak bunyevác folyóiratot, hetilapot, Szabadkán és Baján olvasókört, kaszinót (UROŠEVIĆ (1969b)), 1879-től rendezték meg az azóta hagyománynak számító báljaikat, a prélókat, illetve akkoriban született meg a bunyevácok nem hivatalos himnusza is. 1906-ban már huzamosabb időre létre tudott jönni a Bunyevác Párt, amely elsősorban a bunyevác iskolák létrehozásáért, a magyarosító törekvésekkel szemben szállt síkra.

A 20. század elejére a bunyevác értelmiség már egyértelműen horvát orientációjú volt, többsége kiállt az egységes délszláv állam megalakításáért és a bunyevácok lakta területek elcsatolásáért.

Sokcsevits Dénes, a nagy horvát történetírót idézzük, aki ugye nem vádolható elfogultsággal a bunyevácok irányában: „Zágrábban 1918 októberében megalakult a Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács, melynek munkájában két bácskai bunyevác, Blaško Rajić és Stipa Vojnić-Tunić is részt vett. Még abban az évben november 4-én Zomborban (majd november 10-én Szabadkán) megalakult a Bunyevác-Szerb Nemzeti Tanács, mely a Magyarországtól való különválást képviselte. Nem osztotta azonban ezt a véleményt minden bunyevác politikus, s többen kiváltak a zombori Nemzeti Tanácsból, s november 7-én Ivan Paštrović vezetésével megalakították a Bunyevác Nemzeti Tanácsot, amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében való maradását propagálta és szorgalmazta.28 November 13. és 15. között szerb csapatok szállták meg a térséget, beleértve a bajai háromszöget is. Bár az értelmiség többsége az 1918 december 1-én kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hívévé szegődött, a bunyevác lakosság zöme idegenkedett a megszálló szerb csapatoktól. A trianoni békeszerződés értelmében Bácska nagyobbik része a délszláv államnak jutott, de a bajai háromszög megmaradt Magyarországnak. A trianoni határ kettévágta a bunyevác kisebbséget. A Magyarországnak meghagyott terület bunyevác értelmiségének zöme a délszláv állam melletti kiállása miatt távozásra kényszerült. Összefoglalva : a ma is Magyarországhoz tartozó területen élő bunyevácok Magyarországhoz, a magyar nemzethez és a közép-európai magyar-német-bunyevác kultúrkörhöz tartozónak vallotta magát. Nem akart csatlakozni a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Természetesen akkor is volt néhány horvátbarát köztük, de ezeket a kollaboránsokat az első adandó alkalommal  elzavarták az országból. Még néhány történelmi szemelvény, ami azt bizonyítja , hogy a „szakértők” megint nem találták fején a szöget :

 

„Baján a szerbek 1918. november 17-én , vasárnap délelőtt tizenegy órára hívták össze a Bunyevác Olvasókörbe a népgyűlést, amelyen a bunyevác-szerb nemzeti tanácsot megalakították. A meghívó a következő bunyevác nyelvű röpcédulákon történt :

„Testvérek ! Bunyevácok és Szerbek ! Ezekben az örömteljes napokban kell, hogy minden bunyevác testvér és szerb –felekezet nélkül- összefogjon a szent célok megvalósítása érdekében. Ezt a kötelességet írja elő számunkra a bunyevác és szerb lélek, szív és becsület. Emlékezzetek közös szenvedéseinkre, omló könnyeinkre, melyeket eddigi uraink igazságtalansága okozott. Mindennek most már vége! A dicső és vitéz szerb hadsereg hatalmas csapásai alatt összetörtek láncaink. Eljöttek kedves testvéreink, felszabadítottak bennünket, meghozták nekünk a szebb jövő hajnalát. A szebb jövőbe vetett hittel és bizalommal az egyesült szerb, horvát és szlovén államnak, amely Trieszttől Pécsen, Baján és Szabadkán át Temesvárig, Bajától – Bitoljig terjed, kell, hogy boldognak érezzük magunkat e szent percekért. Legyünk hálásak kedves testvéreink iránt ! Vasárnap d.e. 11 órakor tartják gyűlésüket a szerbek és bunyevácok a Bunyevác Olvasókörben; kötelessége minden bunyevácnak és szerbnek, hogy e gyűlésen részt vegyen.  Éljenek a bunyevácok, éljenek a szerbek ! Éljen az összes szerbek, horvátok és szlovének királysága!”                                    

 A magyarság és a bunyevácság túlnyomó többsége nagy ellenszenvvel fogadta a szerb néptanács megalakulását, rögtön észrevette a polgárság, hogy a néptanács megalakulása többet jelent a történelmi sorsfordulat nehéz korszakában a rendfenntartásnál. Bajaszentistvánon pedig valósággal lázadás robbant ki a községi jegyző és az elöljáróság ellen, mert azt hitték, hogy az ő hívásukra szállták mega szerbek Bajaszentistvánt is. A hangulat annyira fenyegető volt, fegyveres ellenállástól lehetett tartani a megszállással szemben.”

Forrás : Knézy Lehel : Baja a forradalom és a szerb megszállás alatt (1918-1921)
A történelmi feljegyzéseket a Bajai Corvin-könyvnyomda és újságkiadó-üzem adta ki
 a könyvnyomtatás feltalálásának ötszázadik évfordulóján. (gyk.: 1940-ben.)

 

„A bunyevácok katolikusok, és latin betűkkel írnak, a szerbek pedig görögkeletiek, és cirill betűket használnak. A bunyevácok a gregoriánus, a szerbek a juliánus naptárhoz igazodnak. Főképpen a valláskülönbség választja el teljesen egymástól ezt a két népet, amely annyira ragaszkodik hitéhez és szokásaihoz. Egyrészt a szerbeknek a bunyevácoktól való fokozatos eltávolodásából, másrészt a magyarokkal való közös vallásukból következik a bunyevácoknak a magyarokhoz való közeledése és Szerbiától való néprajzi elszakadása. A kölcsönös házasságok, a fajok folytonos keveredése a bunyevácok, sokácok, magyarok és németek között két évszázadon keresztül nem maradt eredmény nélkül, és így új demografikus egység keletkezett, amely különösen a magyarokhoz asszimilálódott- Természetes, hogy ez a keveredés a nyelvre is hatással volt. A sokác és a bunyevác tájszólás eltér a szerb-horvát nyelvtől. A történelem folyamán ez a nép mindig híven kitartott a magyar nemzet mellett, mert tőle várta értelmi és gazdasági szükségleteinek kielégítését. 1848-ban, amikor az osztrák császári udvar Dél-Magyarország szerb lakosságát fegyverbe szólította a magyarok ellen, a bunyevácok a magyarok mellett, a szerbek ellen küzdöttek a függetlenségi harc végéig. És mikor 1918. november 19-én a szerbek összehívták Újvidéken a gyűlést, amelyen Bács-Bodorog vármegyének Szerbiához csatolását akarták proklamálni, a bunyevácokat is meghívták, a bunyevácok egyhangúan megtagadták a megjelenést azzal, hogy ők csak a békekonferencia által megígért népszavazás eredményét fogják döntőnek elismerni. Ettől kezdve a szerbek üldözték a bunyevác és sokác népet. De ezektől a mélyebb okoktól eltekintve a bunyevác és sokác nép is kívánja fontos gazdasági érdekeinek megoltalmazására szabad rendelkezési jogának szabad gyakorlását.” Az idézet abból az okmányból származik, amit Zomborban 1919 decemberében a bunyevác és sokác nép megbízottai jegyzettel juttattak el a trianoni béketárgyalásra. 

„Amikor 1920. évi április hó végén elterjedt a híre annak, hogy csak Baja és a Bajai Háromszög kerül vissza Magyarországoz, Szabadkán a magyarhű bunyevácok között forradalmi hangulat támadt s titkos szervezkedéshez fogtak. A szerbek azonban tudomást szereztek a mozgolódásról és kíméletlenül elnyomták.(Forrás : Knézy)

A san-remói értekezlet döntése nagy csalódást keltett Szabadkán. A szabadkaiak nem tudtak belenyugodni abba, hogy nem kerülnek vissza Magyarországhoz. Mozgalom keletkezett, melyet a szerb katonaság 1920. április havában elnyomott ugyan, de a döntésbe belenyugodni nem tudó bunyevácok ismét szervezkedésbe kezdtek s 1920. június végén puccsszerűen rajta akartak ütni a szerb hadseregen. A puccsot azonban nem készítették jól elő. Éjjel fél 12 órakor megrohanták az összes köri rendőrlaktanyákat, két rendőrbiztost agyonlőttek, több rendőrt megsebesítettek s a laktanyák fegyvereit elvitték, amiket Szabadkán a zombori úti temetőben egy kápolnában rejtettek el, ahol utóbb a nyomozás során meg is találták azokat. A szerbek hirtelenében egy hadosztályt vontak össze Szabadkán. A lázadás résztvevőit, akik másnap akarták elfoglalni a városházát, rendőrséget és a laktanyákat a postával, vasúttal együtt, letartóztatták  s a kihallgatások során az egyik tettes : Gyurasevics temetőgondnok , akit már a szerbek neveztek ki oda, a vallató Karakasevics Gavrillo szabadkai szerb főkapitány , a bécsi császári spionázs-abteilung volt parancsnoka kezei között halt meg; egy másik tettes : Báics Béla dúsgazdag földbirtokos, Szabadka utolsó magyar polgármesterének: dr. Kiss Józsefnek a sógora a városháza első emeletéről az utcára vetette magát; egy harmadik pedig, Vojnics-Zselics József borbély a városháza harmadik emeletéről ugrott le a lépcsőházba. Persze mindketten meghaltak. A zendülők közül mintegy 50-60-at fogtak el s a statáriális bíróság közülük hetet halálra is ítélt. Sándor akkor még régens-herceg kegyelme mentette meg őket a haláltól.(Forrás : Knézy)

 

 

A szerb kísérletek a bunyevácok integrálására (katolikus szerbek) nem igen jártak sikerrel – ezt a szándékot a nagyszerb nacionalizmus részéről a bunyevácoknak a horvátoktól való leválasztásának, elkülönítésének törekvése váltotta fel a 20. század utolsó évtizedeiben.

„Sokcsevics ezzel szemben milosevicsi ötletnek tartja az önálló bunyevácságot, s egyszerűen a nagyszerb hatalmi politika taktikázásának tudja be, hogy a Vajdaságban 2002-ben önálló kisebbségi státust adott nekik.” (HVG 2010/6. szám. 2010. február 13. 41. oldal)  Most sajnálhatjuk igazán, hogy történelmi Nobel-díjat nem osztanak ! Azt biztos,  Sokcsevits Dénes (a nagy horvát történész) kapna belőle. Ezzel az egy megállapításával, hogy nevezetesen az önálló bunyevácság Milosevics ötlete, megold számos, a magyarságot régóta foglalkoztató történelmi kérdést.

-Miért nem sikerült kivívni a szabadságot az 1848-49-es szabadságharcban?

-Miért volt sikertelen a trianoni tárgyaló küldöttségünk ?

-Miért nem sikerült felkészülni a két világháború során a magyar kormányoknak a visszacsatolt területek megtartására?

Sok a kérdés, de egy a válasz ! És arra Sokcsevits jött rá :

Mert a szabadságharc alatt működő Szemere kormányba, a trianoni küldöttségbe és a világháborúk közt vezető szerepet betöltő magyar politikai pártokba is Milosevics saját embereit csempészte be (valószínűleg jugoszláv kommunistákat), akik aztán ott olyan belső bomlasztó tevékenységeket fejtettek ki, ami a történelmi kudarcokhoz vezetett. Álcázásul meg fennen hirdették Milosevics ötletét, nevezetesen , hogy a bunyevácok önálló nép!

Ez az aknamunka azért is fantasztikus teljesítmény volt Milosevicstől, mert nem csak számos konspirációs szabályt kellett betartania, hanem meg kellett oldani az emberei utaztatását az időben, ami mint a Vissza a jövőben trilógia óta tudjuk, nem egyszerű feladat.

 

Ezért jelenhettek meg a bunyevácok, mint önálló déli szláv entitás egy 1986-os jugoszláv munkában (Ante Sekulic): „Nagyon széles területen szétszóródva a bunyevácok ugyanannak a népnek, azonos nevű és – a távolságok ellenére – még mindig sok közös szokással bíró igen erős embercsoportnak a részét alkotják. (…) egy igen erős embercsoport, amelynek a létszáma ma eléri a félmilliót…” (MÁNDICS (1992) 137-138.). A Vajdaságban az 1991-es népszámláláson újra bevezették a külön bunyevác és sokác kategóriákat – mintegy 20 ezren vallották magukat bunyevácnak és sokácnak, miközben a horvátok száma folyamatosan csökken.

Tito halála után Jugoszláviában az 1991-es népszámláláson ismét engedélyezték a bunyevác kategóriát, bár a horvátosítás tovább zajlott, csak más eszközökkel. Azok a bunyevácok, akik horvátnak vallották magukat, horvát útlevelet és állampolgárságot kaphattak. Ezzel egyrészt el tudták kerülni, hogy behívják őket a katonának (golyófogónak egy-egy balkáni háborúba), másrészt Európa nagy részébe vízum nélkül utazhattak útlevelükkel. Mivel időközben rendeződtek a háborús konfliktusok és minden szerb állampolgár immár vízum nélkül utazhat az Európai Unióba, a horvát állampolgársággal járó előnyök napjainkra eltűntek. 2010 június 6-án tartott Nemzetiségi Tanács választásokon a délvidéki horvátok a magyarokkal és a bunyevácokkal ellentétben nem tudták összegyűjteni a szükséges számú aláírásokat a választói névjegyzékbe, így nem tudtak közvetlenül listákra szavazni a választásokon.

A kisebbség autonómiájának megvalósítására 2003 tavaszán Bunyevác Nemzeti Tanács alakult – a már létező Horvát Nemzeti Tanáccsal párhuzamosan –  (ez a gyakorlat egyébként számos más ország gyakorlatában megfigyelhető, nevezetesen az, hogy a kisebbségeket nem olvasztják be erőszakkal egymás önkormányzatába), bár egyetlen vajdasági községben sem lett hivatalos nyelv a bunyevác.   (Az iskolákban szabadon taníthatják a bunyevác nyelvet a gyerekeknek, bár ez ellen ott is mindent megtesznek az europai unióba igyekvő horvátok.)

A Magyarországon belül maradt bunyevácok a magyarországi horvát kisebbség nemzetiségileg egyik legöntudatosabb csoportját képezik. Öntudatosságuk egészen odáig terjed, hogy folyamatosan kinyilvánították, hogy önálló népnek tartják magukat és az erőszakos horvát asszimiláció ellen ha kell, a hazai lehetőségek ismételt kimerítése után nemzetközi fórumokon is tiltakozni fognak. A második világháború végén az általuk lakott falvakban jelentős jugoszláv partizántevékenység volt, illetve a déli szláv kisebbségek (horvátok, szerbek, szlovénok) érdekeinek védelmére létrejött Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának számos helyi szervezete működött a térségben (TÓTH (2003). A Front, majd a későbbi Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének (MDDSZ) vezetőségben, a magyarországi délszláv újság szerkesztőségében több bunyevác (pl.: a később elítélt Vujity Pavle) is tevékenykedett. A garai térségnek 1958-1990 között bunyevác származású országgyűlési képviselői voltak, az MDDSZ főtitkári posztját 1973-1981 között a csávolyi pedagógus, Mándics Mihály töltötte be. Ezek a partizánveteránok (pl. Ispánovits Márton országgyűlési képviselő, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének volt főtitkára), pártfunkcionáriusok és iskolaigazgatók túlnyomó része a horvátosítás szolgálatába álltak, igazolva, azt a tételt, hogy egy nép elnyomásában gyakran segédkeznek azok  megfelelően motivált vezetői. ( Tisztelet a kivételeknek !) A bunyevácok túlnyomó többsége természetesen nem azonosult sem a kommunista, sem a horvátosító törekvésekkel. Templomjáró népként ragaszkodnának saját nyelvükön (és nem az általuk nem értett műhorvát nyelven) mondott miséhez, a gyermekeiket szeretnék szervezett keretek között tanítani őseik anyanyelvére és szeretnék megvallani önálló identitásukat. Az 1949-ben bezárt bajai olvasókört (Čitaonica) 1957-ben a városi Hazafias Népfront keretében újjáalakították. 1988 nyarán Muity Antal elnökletével önálló egyesületként, mintegy háromszáz taggal alakult meg a „Bajai Bunyevác Olvasókör” (MÁNDICS (1989) 45. ZNOROVSZKY (1989) 14.).[8]

1989-ben jegyezték be a bajai székhelyű Bunjevacka zlatna grana Kulturális Egyesületet (60.502/1989. 18/I.).

1990-ben jött létre szintén egyesületi alapon a Magyarországi Horvátok Szövetsége (MHSZ), amely hat régió horvát lakosságát köti össze. A hazai horvát kisebbség különböző csoportjait szándékai szerint mások számára is nyitott módon összefogó, önálló kisebbségi szervezet megalakítását éppen az MDDSZ-el elégedetlen bácskai bunyevácok kezdeményezték 1989 végén Baján.[9] Alapító okiratában utal a történetileg kialakult regionalitásra, bár a népcsoportokat külön nem nevezi meg. „A Szövetség a magyarországi horvát kisebbség történelmileg kialakult területi elhelyezkedésének megfelelően hat egyenrangú régióban fejti ki tevékenységét: Baranya megyei régió; Bács-Kiskun megyei régió; Dráva-menti régió; Gradistyei-régió; Budapesti és Pest megyei régió; Mura-menti régió.” A szövetség első központja Pécs lett.[10] Ide látogatott el az év októberében Zdravko Mrsic, a Horvát Köztársaság külügyminisztere, aki arra ösztönözte a szervezetet, hogy még a szábor elnökének november közepére tervezett látogatása és a szövetség november eleji, szombathelyi kongresszusa előtt terjessze ki a működését minden magyarországi horvát kisebbségi csoportra.[11]

Már az 1990. november 2-3-án, Szombathelyen megtartott első kongresszuson felszínre kerültek a népcsoportok közötti regionális ellentétek: a küldöttek a vitákban kinyilvánították az igényüket a különböző régiók önállósodására, és megszavazták az alapszabály módosítását, amely autonómiát biztosított számukra. A szövetség adminisztratív központja Budapest lett, míg területi vezetések működtek Szombathelyen, Pécsett, Zalában, Somogyban és Bácskában.[12] A tisztségében megerősített elnök, Frankovics György 1991 tavaszán azt hangsúlyozta, hogy a hat egyenrangú regionális központ tág teret enged a helyi horvátság kezdeményezései számára.[13]

1991 elején jegyezte be a Bács-Kiskun Megyei Bíróság az MHSZ bajai székhelyű Bácskai Regionális Szervezetét (60.002/1991. 2.). Ugyancsak 1991-ben jegyezték be a katymári NEVEN Bunyevác Kulturális Egyesületet (60.054/1991. 11).

1991 augusztusában a horvátországi menekültek befogadásában és ellátásában is segítő Bajai Bunyevác Olvasókör „mint a Magyarországon élő horvátok egyik szervezete” arra kérte a magyar kormányt, hogy mielőbb ismerje Horvátország függetlenségét.[14]

Az MHSZ 1993. március 19-20-án tartotta II. kongresszusát Nagykanizsán, amelynek keretében ismételten láthatóvá váltak a regionális ellentétek. A küldöttek egy része előkészítetlennek minősítette az eseményt, nem fogadták el az elnökségi beszámolót, illetve az új alapszabály elfogadása után az ellenőrző bizottság eredetileg tervezett megújítása mellett felvetették az elnök és a titkár személyének kérdését is. Erre a baranyai és somogyi küldöttek, illetve Frankovics elhagyták a helyszínt, a maradó régiók képviselői (Budapest, Nyugat-Magyarország, Bácska) pedig úgy határoztak, hogy – mivel nem volt már meg a személyi kérdések eldöntéséhez szükséges kétharmad – április közepére Budapestre ismét összehívják az MHSZ kongresszusát.[15] Április 17-én így a fővárosban fejeződött be a II. kongresszus, amelyen már az előzőleg kivonult régiók képviselői is jelen voltak. A szövetség végül megőrizte az egységét, és elnökké Osztrogonácz Józsefet választották, míg az országos titkár pozíciójában megerősítették Karagics Mihályt.[16]

1993-ban jegyezték be a bajai székhelyű Horvát Kulturális Központ Bunyevác Olvasókör Egyesületet, amely célul tűzte ki, hogy „segíti a bunyevácok anyanyelvének használatát és fejlesztését. A Baján legendának számító „Csitóban”, amit egykor a bunyevácok a saját pénzükből és a saját kezükkel építettek a bunyevác nyelv és a kultúra ápolására, ma hiába keresnénk bunyevác nyelvű újságokat és folyóiratokat, a Városi Könyvtárhoz hasonlóan csak a horvátnyelvű propagandaanyag áll hegyekben.. Segít a katolikus vallásos szellem kialakításában és ápolásában. Ma már nincs Baján az egykor teljesen természetes bunyevác nyelvű mise. A műhorvát nyelven tartott misére a bunyevácok nem szívesen járnak, főleg úgy nem, ha az őseik által épített templom oltára előtt az egész istentisztelet alatt felfegyverzett horvát gárdisták díszelegnek. Itt kell megjegyezni, hogy a katolikus vallásos szellemmel nem fér össze egy nép erőszakos asszimilációja. Amint erről Erdő Péter bíboros 2010. június 4-én a Bazilikában beszélt, a keresztény tanítás része az alapvető kisebbségi jogok elismerése minden közösség számára. 

„A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az egyes népek életének értékes szokásait tiszteletben kell tartani. Nem csupán az egyházi missziós tevékenység során kell ügyelni az egyes kultúrákra, de támogatni kell a nemzeti kultúrák további fejlődését is. Az Egyház társadalmi tanítása elutasítja az olyan magatartást, amely más nemzetek lebecsüléséhez, illetve a kisebbségek hátrányos kezeléséhez vezet. Egyházunk legújabb tanítóhivatali megnyilatkozásai szerint, „az emberi jogok területe a népek és nemzetek jogaivá szélesedik ki, ugyanis ’ami érvényes az egyes emberre, az érvényes a népekre is’. A Tanítóhivatal emlékeztet arra, hogy a ’nemzetek jogai nem mások, mint emberi jogok, sajátosan a közösségi élet szintjére alkalmazva’. A nemzet rendelkezik ’a saját nyelv és kultúra jogával, amelyek közvetítésével szellemi szuverenitását kifejezi és fejleszti’ „

Hasonlóan egyértelműen fogalmazott Erdő Péter bíboros  a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia szék­há­zá­ban az em­be­ri jo­gok nap­ja al­kal­má­ból a Ma­gyar ENSZ Tár­sa­ság és az MTA Gaz­da­ság- és Jog­tu­do­mány­ok Osz­tá­lya de­cem­ber 9-én tar­tott együt­tes ün­ne­pi ülé­sén:

„Az emberi jogok végső forrása tehát nem az emberek puszta akaratában és kívánságában, nem az államban, nem a közhatalomban keresendő, hanem magában az emberben és a teremtő Istenben. Az emberi jogokról az Egyház azt tanítja, hogy azok egyetemesek, helytől és időtől függetlenül valamennyi emberi lényt megilletnek. Egyben sérthetetlenek is ezek a jogok, hiszen hiábavaló lenne meghirdetni őket, ha nem tennénk meg mindent annak érdekében, hogy azokat "mindenki köteles legyen mindenhol és mindenkivel szemben tiszteletben tartani". Ezeket a jogokat elidegeníthetetlennek is mondjuk. Sem magunkat, sem embertársunkat nem foszthatjuk meg tőlük, mert ezzel az emberi természet ellen intéznénk támadást. Mindezek alapján egyértelműen vallja az Egyház, hogy az emberi jogokat nemcsak külön-külön, hanem a maguk együttesében kell védelmezni. A mondottakból következik, hogy az emberi jogok nem vágyak vagy vélemények puszta kifejezései, tartalmukat az állam nem adja, hanem elismeri. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata még a címében is ezt a szemléletet tükrözi, hiszen ezek a jogok oly mértékben tartoznak természetük szerint magához az emberhez, hogy "minden embert megilletnek mint embereket, nem pedig másodlagos sajátosságok alapján, melyeket másoknak joga volna tetszésük szerint meghatározni". Tevékenységével segíti a bunyevácok nemzetiségi jogainak gyakorlását, a kollektív és egyéni jogaik érvényesítését. A nemrég megválasztott elnökség szinte teljes egészében leképezi a bajai horvát kisebbségi önkormányzat vezetését, akik a bunyevácok jogainak érvényesítését egyáltalán nem, azok korlátozását viszont annál inkább célul tűzték ki. Minden évben megrendezi a bunyevác Veliko Prelot. Ahol aztán a velejéig korrupt horvát politikai élet magyarországi képviselője, a horvát  konzul megszabja, hogy a gyakran az általa Horvátországból hozatott zenekar mit zenéljen , a táncosok milyen táncokat táncoljanak. A bálozók elmondása szerint alig várják, hogy a pécsi konzul néha túl késői távozása után az addigi nagyhorvát néprajzórát (ahol csak autentikus, de a helyiek által teljesen ismeretlen horvát dallamok hangozhatnak el) felváltsa az évszázados hagyományokkal rendelkező hagyományos bunyevác préló hangulata és mulathassanak hajnalig.  Művelődési házként üzemelteti az egyesület székházát, ennek keretében egyesületi rendezvényeknek biztosít helyet, működési feltételeket. Amennyiben egyesületi érdekeket nem sért, az épület egyes részei nem egyesületi rendezvény megtartása térítés ellenében kiadhatók. Az egyesület a tagság igényeinek megfelelően olvasó-, tánc-, zenei-, színjátszó-, ifjúsági-, képzőművészeti- stb. szakcsoportot létesít. Az egyesület céljai megvalósítása érdekében együttműködik belföldi és külföldi állami és társadalmi szervekkel, beleértve a határon túli magyar nemzetiségi szervezeteket is.”

1995 júniusában a horvát kormány, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Közösségének, valamint a magyarországi horvátok képviselői Baján közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben egyértelműen horvátnak minősítették a bunyevácokat. Mindenki érdeklődve várja, hogy az ilyen és ehhez hasonló, az európai normáktól elrugaszkodott cselekedetekre hogyan reagál az immár a kérdésben talán tájékozottabb magyar parlament és az esetleges újabb, a bunyevácokra nézve negatív döntés esetén a kontinens azon fele, amelyik az alapvető kisebbségi jogokat azért nagyjából betartja. A nyilatkozat ellen a következő hónapban tiltakozott a vajdasági Bunyevác-Sokác Párt elnöke.[17]

Az 1995. november 18-án, Pécsett megtartott kongresszusán az MHSZ a kisebbségi önkormányzatok megválasztását követően is az önálló szervezetként való fennmaradása mellett döntött. Az alapszabályt egyebek mellett úgy módosították, hogy az országos választmány funkciót egy, a hat régió által egyenként delegált két-két személyből álló elnökség veszi át. Az ellenőrző bizottság létszámát a korábbi hatról ötre kívánták csökkenteni, de a budapesti és a bácskai régió bojkottja (nem állítottak jelölteket) miatt végül három főre mérsékelték. A szövetség új elnöke az alapító és első elnök Frankovics György lett.[18]

Hangsúlyozva, hogy a bunyevácoknak semmi köze a horvát önkormányzathoz, érdemes egy pillantást vetni az országos önkormányzati választás jegyzőkönyvére. Ebből kiderül, hogy nemhogy nem került be más, csak a Magyarországi Horvátok Szövetségének jelöltjei, de még szavazni sem lehetett másra. Mint a régi szép időken…

http://www.valasztas.hu/hu/content/download/ovb_jkv_kis_orszagos_eredmeny_horvat.pdf

 

1996 őszén Ratko Markovic szerbiai miniszterelnök-helyettes Szabadkán kijelentette, hogy a bunyevácok anyaországa Szerbia, és ezt a tényt figyelembe veszik azokon a diplomáciai tárgyalásokon, amelyek a magyarországi szerbek és a jugoszláviai magyarok helyzetét érintik.

Nézzük sorjában ! A XVIII. század végén (az utolsó nagy hullám 1687-ben érkezett) Bácskába települt bunyevácok a modern magyar nemzet megszületésének idejére (gyengébbek kedvéért ez a reformkor és a 1848-as szabadságharc ideje) vitathatatlanul a magyar nemzet része lett. A szerbektől élesen elválasztotta őket kultúrájuk és vallásuk. A horvát nemzet a mai modern értelemben meg még ki sem alakult. A bunyevácok Észak-Bácskában békében együtt éltek a közép-európai kultúrkörhöz tartozó svábokkal és magyarokkal.  Velük nyelvileg (számos sváb és magyar szót vettek át, főleg a modernizáció következtében azokra a tárgyakra és jelenségekre, amik idetelepülésükkor még nem léteztek) és a vegyes házasságok miatt etnikailag is keveredtek. A szabadságharc alatt az országra rontó szerb és horvát seregek ellenében a magyar haza oldalára álltak. Anyanyelvük és kultúrájuk megőrzése miatt indított mozgalmuk sem irányult a magyar nemzetből való kiszakadásra, Magyarországot a hazájuknak tekintették. A XIX. század végén jelentkező délszláv egységeszme és a horvátosító törekvések nem találtak nagy számú követőre a bunyevácok köreiben, bár természetesen nem csak magyar, hanem a szerb  és a horvát részről is működött az asszimiláció.

A Trianoni békediktátum kettéosztotta a bunyevác népet. A Magyarországon maradottak védve voltak a szerb és horvát asszimilációs törekvésektől, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba kerültek viszont fokozottan lettek kitéve nekik. A Vajdaságban élő bunyevácok már közel száz éve élnek Magyarországon kívül, ezért teljesen természetes, hogy 3-4 generáció alatt sokakat asszimiláltak a horvátok és a szerbek. Az is érthető jelenség, hogy a bunyevác anyanyelvüket és identitásukat példás módon ilyen környezetben is megőrző bunyevácok túlnyomó része ma már Szerbiát tekinti hazájának. A bunyevác anyanyelvét és identitását megőrzők nagyobb része ma Szerbiában él , amit hazájának tekint, ennek ellenére a fentebb leírtak miatt a szó hagyományos értelmében Szerbia nem anyaországa a Magyarországon élő bunyevácoknak. Természetesen a történelmi előzmények és az ott élő bunyevác és magyar kisebbség miatt a magyarországi bunyevácság szimpátiával tekint minden olyan törekvésre, ami a Szerbiában és a Magyarországon élő kisebbségek nyelvi és kulturális megmaradását szolgálja. Ilyen például a magyar politikusok által is rendszeresen dicsért Szerbiában működő Nemzeti Tanács intézménye.

A mindkét országban élő nemzetiségek (magyar, szerb, bunyevác) elismerése és kultúrájuk, nyelvük megmaradását szolgáló intézkedések az évszázados ellenségeskedést és történelmi sérelmeket segít lebontani. Ezúton is kérjük mindkét ország politikusait, hogy ha ezen törekvésekben bármilyen akadály vagy akár csak zökkenő merül fel, annak ne a határaikon belül élő más nemzetiségek lássák kárát. Tehát az alapvető kisebbségi jogaikért küzdő magyarországi bunyevácok (akik természetesen a magyar és nem a horvát nemzet részének tekintik magukat) nemcsak a Szerbiában élő bunyevácok , hanem a magyarok boldogulásában is maximálisan érdekeltek. Ez nem csoda, hiszen ha valaki, ők tudják, mit jelent az, ha egy nép szülőföldjén több mint három évszázada vagy őshonosként (a délvidéki magyarok azok) élve megmaradásáért és anyanyelvéért küzd… 

 

A nyilatkozat ellen tiltakozó jegyzékkel reagáltak Zágrábban, illetve kifejezték egyet nem értésüket a magyarországi horvátok képviselői is.[19]

Az eddig leírtak ismeretében csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a kizárólag a szerbeket, magyarokat és bunyevácokat érintő ügyekbe a horvátoknak nem kellene beleszólniuk. Egyrészt senki sem kíváncsi rájuk, másrészt nem az ő ügyük, harmadrészt nem telefon…

1997 novemberében, egy zágrábi tanácskozáson Karagics Mihály, az Országos Horvát Kisebbségi Önkormányzat elnöke kijelentette, hogy a magyar politikusok lassan, de biztosan kezdik megérteni, hogy a bunyevácok, a sokácok és a katolikus rácok is tulajdonképpen horvátok.[20]  Hát igen. Egy tanulmányúttal összekapcsolt horvát tengerparti nyaralás alatt az ember sok mindent megért…

1998-ban jött létre a bajai székhelyű Bunyevác Túlélők Egyesülete (az ezzel kapcsolatos bírósági határozat 1999 februárjában emelkedett jogerőre, 60.128/1998. 4), amely Muity Mihály vezetésével mind a 2006-os, mind pedig a 2010-es népi kezdeményezés mögött áll. 2000-ben jegyezték be a Vaskúti Bunyevác-Horvátok Kulturális Egyesületét (60.096/2000. 10).

1999 májusában az Országos Horvát Önkormányzat Ügyrendi Bizottsága elkészítette a kisebbségi törvény módosításáról szóló tervezetét, amelyet az Önkormányzat Közgyűlése június 5-én fogadott el, majd június 17-én, Karagity István elnökhelyettes küldött meg Kósáné Kovács Magdának, az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága akkori elnökének. A tervezet a honos népcsoportok felsorolásánál, a horvátsághoz sorolva feltüntette volna a bunyevácot, a dalmátot, a sokácot, a katolikus bosnyákot és a rácot is.

Az 1970-es évek óta működő helyi hagyományőrző klub bázisán (SZÉNÁSINÉ (2009) 101.), 2006-ban jegyezték be a bácsalmási székhelyű Bunyevác-Horvátok Közhasznú Egyesületét (60.115/2006. 6), amely szándékai szerint „keretet biztosít a helyi bunyevác-horvátok sokszínű kulturális hagyományai ápolásának, összefogja a különböző művelődési ágakban folytatott tevékenységet. Tevékenységével alkotó módon gyarapítja a város és környéke bunyevác-horvátok nemzeti kulturális hagyományait és értékeit, lehetősége szerint a horvát nyelv alsó-, közép- és felső-fokú oktatását. Ellátja a működési területén élő bunyevác-horvátok kulturális érdekvédelmét, javaslataival, kezdeményezéseivel elősegíti a helyi horvát kisebbségi önkormányzat, továbbá a települési önkormányzat bunyevác-horvát kisebbségeket érintő döntéseit, részt vállal azok végrehajtásában. Ösztönzi a működési területén élő bunyevác-horvátokat identitásuk megőrzésére, fejlesztésére, a nyelvi-kulturális hagyományok átörökítésére, különös gondot fordítva az ifjúság nevelésére. Működésével elősegíti a hagyományőrző kisebbségek kialakulását, működését. Kulturális fórumokat, rendezvényeket szervez, továbbá koordinálja az egyesület és a térség nemzetiségi és kulturális kapcsolatait. Elősegíti és kezdeményezéseivel bővíti Bácsalmás Város Önkormányzata és Bizovác község testvérvárosi, valamint más horvátországi kapcsolatait, kulturális, sport és gazdasági területen egyaránt. Közhasznú feladatai ellátása során szoros kapcsolat kialakítására törekszik a Bácsalmáson működő önkormányzattal, intézményekkel, civil szervezetekkel és más nemzetiségi közösségekkel egyaránt.”

Ugyancsak 2006-ban jegyezték be a bajai Zlatna Grana Hagyományőrző Egyesületet, amelynek vezetői vélhetően szintén a bunyevác kezdeményezés mellett állnak (60.137/2006. 4.).[21]


A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény előkészítése, a személyi hatályának kidolgozása során nem került napirendre a horvátokhoz sorolt bunyevácok külön szerepeltetése. Mindazonáltal a bunyevácok egyes köreiben az erre irányuló politikai törekvés már akkor is létezett: a jogszabály elfogadása előtt egy hónappal a katymári NEVEN Bunyevác Kulturális Egyesület tiltakozott az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságánál a népcsoport felsorolásának elmaradása miatt.[22]

Tabajdi Csaba, aki a közelgő parlamenti választásokra mint az MSZP jelöltje készült, 1994. január 4-én írt egy bíztató levelet (vip.bunjevac.hu/Tabajdi/Csaba/19940104.htm) , amelyben „hírnevét és aláírását” adta az ügyhöz. Itt érdemes megjegyezni, hogy Tabajdi az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságában dolgozott, sőt tagja volt a kisebbségi törvénytervezet elkészítésével foglalkozó albizottságnak. Mint a választókörzetben indulni szándékozó ellenzéki képviselő nem vállalt túl nagy kockázatot, amikor bíztatóan írt a bunyevácoknak . Azt sem hallgathatjuk el, hogy bár megnyerte a körzet mandátumát és a másik két, bunyevácok lakta választókerületben is MSZP-s párttársai nyertek, kormányra kerülve nem sikerült előrelépést elérnie az ügyben.

 

A népcsoport törvényi felsorolásba való felvétele a 2006-os bunyevác kisebbségi kezdeményezés kapcsán került újra politikai napirendre. Azokon a településeken, amelyeken a népszámlálások eredményei szerint is számottevő kisebbségi kötődésű lakosság maradt meg a 20-21. század fordulójára, 1994-től kezdve, növekvő számban került sor kisebbségi önkormányzatok megalakítására. A legutóbbi, 2010-es választások alkalmával összesen 15 horvát kisebbségi önkormányzatot választottak meg eredményesen Bács-Kiskun megyében (1. sz. melléklet). 2007-ben területi szintű kisebbségi önkormányzatot is létre tudott a megyei horvát kisebbség, és erre 2011 elején is lehetőségük nyílik. Horvát kisebbségi nyelvoktatás a térségben Baja, Csávoly, Gara, Katymár egyes iskoláiban, míg kéttannyelvű, kiemelt szintű horvát tanítás egyedül Hercegszántón, az Országos Horvát Önkormányzat fenntartásában működő iskolában zajlik.

 

A történeti, nyelvészeti és néprajzi kutatások szerint a magyarországi bunyevácok legközelebbi rokonai Horvátországon belül Nyugat-Dalmáciában, Gorski kotarban, Likában és Fiume környékén, illetve a Vajdaságban (Bácskában) élnek. Ante Sekulic szerint 1930-ban még kb. 400 ezren voltak: Közép- és Észak-Dalmáciában 250 ezer, Fiume környékén (Fiume, Zengg, Lika) 56 ezer, Duna-mentén 100 ezer (HEKA (1998) 65.). A bunyevác név használata leginkább az utóbbiakra vonatkozik: az észak-dalmáciaiak nem szívesen nevezik magukat bunyevácoknak. Jovan Erdeljanovic tipológiája szerint a bácskaiak az ún. dunamenti bunyevácok. Legközelebbi kapcsolataik nem is az eltűnőben lévő horvátországiakhoz, hanem a vajdasági bunyevácokhoz fűzik őket.

Legnagyobb számban Bács-Kiskun megyében, Baján (Alsóváros és az 1930-ban ide csatolt Bajaszentistván) és környékén (Bácsalmás, Bácsbokod, Bácsszentgyörgy, Csávoly, Felsőszentiván, Gara, Katymár, Mátételke, Vaskút, Csikéria, Tompa). Egyes korábbi magyarországi népszámlálások alkalmával (1930, 1941, 1949) lehetőség nyílt az anyanyelv és utóbb a nemzetiség vonatkozásában a bunyevác megjelölésére, részben ezt a kategóriát 1960-ban és 1970-ben az „egyéb délszláv” váltotta fel (VÉKÁS (2005) 503-506.).[23] A népszámlálási adatok mindazonáltal rámutatnak arra, hogy a horvát kötődésűeket tekintve egy, létszámában erőteljesen fogyatkozó népcsoportról van szó – számottevő jelenlétük (száz fő felett) napjainkban már csupán Bácsalmáson, Baján, Dusnokon, Garán, Hercegszántón (itt a sokácokkal együtt) és Katymáron mutatható ki (2. sz. melléklet). 2001-ben a horvát nemzetiségűek 8%-a, a horvát kulturális értékekhez kötődők 12%-a, a horvát anyanyelvűek 9%-a és a horvát nyelvet családi, baráti körben használóknak mintegy 11%-a élt Bács-Kiskun megye területén.

A 2006-os és a 2010-es horvát kisebbségi választói névjegyzékek adatairól a vizsgált településeken röviden megállapítható, hogy azok enyhe többségében a regisztrált kisebbségi választópolgárok száma meghaladja a 2001-es népszámlálási értékeket (3. sz. melléklet). Olyannyira, hogy három településen (Felsőszentiván, Tompa, Vaskút), 2001-ben még egyik válaszkategória sem talált a választás kitűzéséhez utóbb szükséges legalább 30 horvát kisebbségi kötődésű személyt. A névjegyzékek adatai főként azokon a településeken maradnak el akár jelentős mértékben a népszámlálási eredményektől, ahol a cenzus relatíve jelentős, legalább 100 fős horvát közösséget talált (Bácsalmás, Baja, Dusnok, Gara, Hercegszántó, Katymár). Gara és Dusnok kivételével ezeken a településeken 2006-hoz képest csökkent a regisztráltak száma 2010-ben.  

 

A kisebbségi elismerésről

 

            A bunyevácok eredetéről, elnevezéséről, hovatartozásáról és releváns identitásformáiról a szakmai-tudományos és egyúttal a politikai viták még nem tekinthetők lezártnak. Azonban sem az elmúlt évek fejleményei, sem az újabb bunyevác népi kezdeményezés nem szolgáltat elegendő alapot az MTA elnökének 2006-ban kialakított állásfoglalásának megváltoztatására. Álláspontunk továbbra is az az eddigi kutatások alapján, hogy egy, a nyelvében, vallásában, kultúrájában – a modern nemzetek kialakulásának időperiódusában – már kétségkívül a horvátokhoz kötődő csoportról van szó, amely a horvát nemzeten belül, ám annak földrajzi peremén és ráadásul országhatárok által szétválasztva sajátos, etnikus jegyeket, lokális-etnikai azonosság-tudatot volt képes bizonyos mértékig megőrizni. Ezek ápolása, megőrzése és lehetséges továbbfejlesztése komoly feladatot és felelősséget jelent a horvát kisebbségi, a magyar állami, önkormányzati és civil szereplők számára egyaránt. A bunyevácok esetleges kiválása ezért megítélésünk szerint meggyengítené, tovább erodálná mind a létszámában az utóbbi évszázad során jelentősen megfogyatkozott és az amúgy is regionális, kistérségi keretekben, tájegységenként szerveződő magyarországi horvát kisebbséget, mind pedig magát a magukat bunyevácnak vallók csoportját.

Erre a gondolatra is fel fogja kapni a fejét Európa „elmaradottabb”, a kisebbségi jogok terén másként gondolkodó fele : Továbbra is támogatni kell egy  nép erőszakos asszimilációját, mert az őket asszimilálni kívánók  sajnos egyre kevesebben vannak!

 

A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény egyik legfontosabb intézményes következménye az önkormányzatokban megnyilvánuló kulturális autonómia. A horvátoktól független bunyevác kisebbségi önkormányzatok létrejötte álláspontunk szerint inkább több kárral, mint haszonnal járna az érintett közösség számára, mindenekelőtt a személyi, szervezeti és politikai megosztottság, a kisebbségi önazonosság megőrzése és fejlesztése érdekében kifejtett erőfeszítések fragmentálódása miatt.

Tehát a szakértők rávilágítanak arra a sokak által eddig csak nem is sejtett tényre, hogy az önkormányzatok és a kulturális autonómia inkább káros, mint hasznos dolog.

Csupán a rendszerváltás utáni bő két évtized térségbeli kisebbségi megnyilvánulásait vizsgálva, a fentiek alapján szembeötlő a hovatartozás kérdésében való nagyfokú megosztottság. Alapos okunk van feltételezni, hogy a jelen népi kezdeményezés mögött inkább az érintett kisebbségi lakosságnak csak egy hányada áll, nem véve figyelembe azon bunyevácok érdekeit és véleményét, akiknek identitásában egyaránt jelen van a bunyevác és a horvát elem.

Végül a szerzők alaposan rápirítanak az alapvető kisebbségi jogaikért küzdő bunyevácokra, akik önző módon nem gondolnak azoknak az érdekeire, akik bunyevác származásúként és az etnobiznisz haszonélvezőiként gátlástalanul kiszolgálják a horvát asszimilációs törekvéseket.

 

Hivatkozások

 

Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Szerkeszti és kiadja a Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1947.

2001. évi népszámlálás. 4. Nemzetiségi kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2002.

BARICS Ernő – BLAZSETIN István – FRANKOVICS György – SOKCSEVICS Dénes (1998): Magyarországi horvátok. Budapest, Körtánc Egyesület. 

BÁRTH János (1995): Népcsoportok, néprajzi csoportok és történeti-néprajzi tájak a Duna-Tisza közén. In: Dunáninnen- Tiszáninnen. A Duna-Tisza közén élő népcsoportok hagyományait számbavevő nemzetközi tudományos konferencia (Baja, 1993. júl. 8-9) előadásai. Kecskemét, Katona József Múzeum.

BELLOSICS Bálint (1909): Bunyeváczok. Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája, 1, Budapest.

BOTTLIK Zsolt (2003): Adatok Bács-Bodrog vármegye vallási-etnikai képéhez (1715-1851). In: UDVARI István: A Mária Terézia-féle úrbérrendezés forrásai magyarországi délszláv népek nyelvén II. Bács vármegyei szerb és bunyevác jobbágyok úrbéri bevallásai. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke és a Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara.

BULJOVČIĆ, Josip (1986): A bunyevácok eredetére és nevére vonatkozó gondolatok. Pro Memoria (a szabadkai Monográfia Társadalmi Szervezet közlönye), I. évf., jula.

GYUROK János (1998): A magyarországi horvátok. Pécs, Gálos Nyomdász Kft.

HEKA László (1998): A bunyevácok (dalmaták) Szeged életében. In: BLAZOVICH László (szerk.): Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből XXVI. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár.

IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor (1996): Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. 8. Bács-Kiskun megye. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történeti Demográfiai Albizottsága – Központi Statisztikai Hivatal Népszámlálási Főosztály.

KELEMENNÉ MERK Zsuzsa – KŐHEGYI Mihály (1987): Csávolyi bunyevácok Katymáron kötött házasságai (1747-1895). In: SZTRINKÓ István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében. Kecskemét. 

KISS Mária (1988): Délszláv szokások a Duna mentén. Budapest, Akadémiai Kiadó.  

KISS Mária (1992): A Baja környéki délszlávok (bunyevácok) szokásformái. In: BÁRTH János (szerk.): Dunatáji találkozás. A Bács-Kiskun megyei nemzetiségkutató konferencia (Baja, 1991. április 27.) előadásai. Kecskemét, Bács-Kiskun megyei Múzeumok Igazgatósága.

KŐHEGYI Mihály szerk. (2000): A bajai ferencesek háztörténete I. 1694-1840. Ford.: Kapocs Nándor. Baja, Türr István Múzeum.

MÁNDICS Mihály (1986): A csávolyi bunyevácok lakodalmi szokásai. In: BÁNSZKY Pál – SZTRINKÓ István (szerk.): Cumania 9. Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Igazgatósága.

MÁNDICS Mihály (1989): A magyarországi bunyevác-horvátok története. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Tanács.  

MÁNDICS Mihály (1992): Aratóünnep – „Dužijanca” a csávolyi bunyevácok életében. In: BÁRTH János (szerk.): Dunatáji találkozás. A Bács-Kiskun megyei nemzetiségkutató konferencia (Baja, 1991. április 27.) előadásai. Kecskemét, Bács-Kiskun megyei Múzeumok Igazgatósága. 

MEZNERICH Jenő (1938): Bunyevácok. Budapest.

RÁCZ Alpárné – SZŰCS Zoltánné (1993): 1990. évi népszámlálás. Anyanyelv, nemzetiség településenként 1980, 1990. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

SAROSÁCZ György (1973): Magyarország délszláv nemzetiségei. In: ORTUTAY Gyula – DIÓSZEGI Vilmos (szerk.): Népi kultúra – népi társadalom. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának Évkönyve VII. Budapest, Akadémiai Kiadó.

SOKCSEVICS Dénes (2003): A horvátság csángói. A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban. Limes, 3. sz.

SZARKA László (2003): Etnikai változások a déli szláv kisebbségeknél. In: KOVÁCS Nóra – SZARKA László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

SZOJKA Emese (1990): Néprajzi csoportok Baja környékén. Vezető a Türr István Múzeum néprajzi állandó kiállításához. Baja.

SZÉNÁSINÉ HARTON Edit: Bácsalmás nemzeti kisebbségei. Múzeumőr, 2009/3. sz. 101. http://www.muzeum.bacskiskun.hu/muzeumor/muzor09_03.pdf

TÓTH Ágnes (1993): A magyarországi délszlávok helyzete és törekvései 1945-1948 (Dokumentumok). In: IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjából XII. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. 361-382.  

UNYI Bernárdin (1947): Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Vác.

UROSEVICS Daniló (1969a): A magyarországi délszlávok története. Budapest, Hazafias Népfront Országos Tanácsa – Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége.

UROŠEVIĆ, Danilo (1969b): A könyvek, újságok, folyóiratok és olvasókörök fejlődése a magyarországi bunyevácoknál a XIX. század második felében. In: Az Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve 1968-1969. 373-383. 

VÉKÁS János (2005): Színképek. Magyarország nemzeti és etnikai kisebbségei a népszámlálások tükrében. In: KÁNTOR Zoltán – MAJTÉNYI Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel.

ZNOROVSZKY Attila (1989): Nemzetiségi művelődés – nemzetiségi közérzet. Népművelés, 5. sz.

 

 


 

1. sz. melléklet: az eredményesen megválasztott horvát és szerb kisebbségi önkormányzatok Bács-Kiskun megyében, 1994-2010

 

 

1994

1995

1998

2002

2006

2010

Baja

Horvát

Szerb

 

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Bácsalmás

Horvát

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Bácsbokod

Horvát

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Bátya

 

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Csávoly

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Csikéria

Horvát

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Dusnok

Horvát

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Felsőszentiván

 

 

 

 

 

Horvát

Gara

Horvát

 

Horvát

Horvát

Szerb

Horvát

Horvát

Hercegszántó

Horvát

Szerb

 

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Horvát

Szerb

Kalocsa

 

 

 

 

Horvát

Horvát

Katymár

 

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Horvát

Kecskemét

 

 

 

 

Horvát

Horvát

Tompa

 

 

 

 

 

Horvát

Vaskút

 

 

 

Horvát

Horvát

Horvát

                       

 

 

2. sz. melléklet: a bunyevácok által lakott települések népszámlálási adatai 1880-2001[24]

 

Bácsalmás

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

8 000

1 417

 

 

 

 

 

 

 

 

 

428

 

1890

8 458

1 506

 

 

 

 

 

 

 

 

 

15

 

1900

9 291

149

 

 

 

3

 

 

 

 

 

1 168

 

1910

11 498

10

 

 

 

1

 

 

 

1 374 buny.

 

 

 

1920

11 517

6

 

 

 

10

 

 

 

 

 

1 479

 

1930

13 045

5

 

 

 

6

 

 

 

1 238 buny.

 

 

 

1941

13 310

1

 

 

 

1

1

 

 

1 115 buny.

201

9

 

1949

13 695

5

n. a.

 

 

35

n. a.

 

 

581 buny.

n. a.

12

 

1960

9 514

12

n. a.

 

 

341

n. a.

 

 

81 buny.

n. a.

 

 

1970

n. a.

1980

8 562

19

7

 

 

171

49

 

 

3 szlovén

 

3

 

1990

7 856

25

17

 

 

44

18

 

 

 

 

9

 

2001

7 650

4

3

14

11

45

70

109

32

 

 

 

 

 

Bácsbokod

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

3 585

846

 

 

 

 

 

 

 

 

 

198

 

1890

4 131

949

 

 

 

1

 

 

 

 

 

1

 

1900

4 244

1

 

 

 

2

 

 

 

 

 

828

 

1910

4 077

3

 

 

 

 

 

 

 

885 buny.

 

 

 

1920

3 916

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

789

 

1930

4 440

 

 

 

 

3

 

 

 

708 buny.

 

 

 

1941

4 262

 

 

 

 

 

 

 

 

576 buny.

5

6

 

1949

4 752

4

n. a.

 

 

3

n. a.

 

 

310 buny.

n. a.

4

 

1960

4 050

1

n. a.

 

 

248

n. a.

 

 

34 buny.

n. a.

4

 

1970

n. a.

1980

3 456

11

 

 

 

92

27

 

 

 

 

1

 

1990

3 175

5

5

 

 

69

4

 

 

 

 

 

 

2001

3 045

3

5

8

1

33

21

39

17

 

 

 

 

 

Bácsborsód

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

1 246

81

 

 

 

 

 

 

 

 

 

54

 

1890

1 729

88

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2

 

1900

1 933

9

 

 

 

 

 

 

 

 

 

144

 

1910

2 717

11

 

 

 

 

 

 

 

271 buny.

 

 

 

1920

2 408

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

283

 

1930

1 845

 

 

 

 

 

 

 

 

106 buny.

 

 

 

1941

1 875

 

 

 

 

 

 

 

 

77

14

 

 

1949

2 211

1

n. a.

 

 

6

n. a.

 

 

20 buny.

n. a.

 

 

1960

2 038

 

n. a.

 

 

3

n. a.

 

 

11 buny.

n. a.

 

 

1970

n. a.

1980

1 486

1

 

 

 

1

 

 

 

 

 

 

 

1990

1 355

 

 

 

 

7

4

 

 

1 szlovén

 

1

 

2001

1 277

4

6

6

4

12

15

15

12

 

 

 

 

 

Bácsszentgyörgy

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1949

566

 

 

 

 

 

 

 

 

40 buny.

 

 

 

1960

513

 

 

 

 

 

 

 

 

12 buny.

 

9

 

1970

n. a.

1980

341

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1990

259

 

 

 

 

 

5

 

 

 

 

 

 

2001

195

 

 

 

1

5

4

7

2

 

 

 

 

 

Baja

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

19 241

2 629 sz-ho

 

 

 

2 629 sz-ho

 

 

 

 

 

 

 

1890

19 485

2 888

 

 

 

31

 

 

 

 

 

81

 

1900

20 361

197

 

 

 

18

 

 

 

 

 

2 202

 

1910

21 032

220

 

 

 

16

 

 

 

2 188 buny.

 

 

 

1920

19 371

87

 

 

 

19

 

 

 

3 buny.

 

1 950

 

1930

27 935

23

 

 

 

8

 

 

 

1 615 buny.

 

29

 

1941

32 309

14

 

 

 

1 067

 

 

 

1 buny.

 

120

 

1949

28 201

15

n. a.

 

 

11

n. a.

 

 

273 buny.

n. a.

18

 

1960

30 244

19

n. a.

 

 

211

n. a.

 

 

215 buny.

n. a.

20

 

1970

n. a.

1980

38 523

53

22

 

 

206

84

 

 

6 buny.

 

66

 

1990

38 686

67

59

 

 

204

115

 

 

4 buny.

 

42

 

2001

37 916

43

44

105

72

244

263

370

210

 

 

 

 

 

Bajaszentistván

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

3 336

1 480 sz-ho

 

 

 

1 480 sz-ho

 

 

 

 

 

215

 

1890

3 682

919

 

 

 

682

 

 

 

 

 

 

 

1900

3 491

9

 

 

 

2

 

 

 

1 419 dalmát

 

 

 

1910

3 739

4

 

 

 

5

 

 

 

1 106 buny.

 

 

 

1920

3 338

1

 

 

 

1

 

 

 

1 117 buny.

 

 

 

1930

3 336

919

 

 

 

682

 

 

 

 

 

 

 

 

Csávoly

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

3 133

 

 

 

 

550

 

 

 

 

 

164

 

1890

3 113

 

 

 

 

555

 

 

 

 

 

 

 

1900

2 845

 

 

 

 

1

 

 

 

 

 

541

 

1910

3 007

 

 

 

 

 

 

 

 

510 buny.

 

 

 

1920

2 869

1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

502

 

1930

3 104

 

 

 

 

 

 

 

 

501 buny.

 

 

 

1941

3 253

472

 

 

 

1

 

 

 

471

50

2

 

1949

3 368

5

n. a.

 

 

1

n. a.

 

 

351 buny.

n. a.

3

 

1960

3 007

323

n. a.

 

 

 

n. a.

 

 

16 buny.

n. a.

2

 

1970

n. a.

1980

2 370

151

 

 

 

1

79

 

 

 

 

 

 

1990

2 081

33

5

 

 

23

10

 

 

3 szlovén

 

 

 

2001

2 074

2

2

6

1

33

36

47

17

 

 

 

 

 

Csikéria

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1930

1 975

 

 

 

 

1

 

 

 

398 buny.

 

2

 

1941

2 050

 

 

 

 

2

 

 

 

493

24

2

 

1949

2 053

 

n. a.

 

 

 

n. a.

 

 

356 buny.

n. a.

2

 

1960

1 738

65

n. a.

 

 

1

n. a.

 

 

234 buny.

n. a.

2

 

1970

n. a.

1980

1 255

65

1

 

 

1

37

 

 

 

 

 

 

1990

1 031

40

 

 

 

2

36

 

 

 

 

 

 

2001

975

4

4

5

5

24

27

48

17

 

 

 

 

 

Dusnok

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

2 997

 1 236

 

 

 

 

 

 

 

 

 

169

 

1890

3 382

2 896

 

 

 

1

 

 

 

 

 

 

 

1900

3 443

1

 

 

 

4

 

 

 

 

 

2 962

 

1910

3 372

 

 

 

 

3

 

 

 

2 887 illír

 

 

 

1920

3 172

2

 

 

 

3

 

 

 

1

 

2 648

 

1930

3 348

1

 

 

 

1

 

 

 

1 237 buny.

 

6

 

1941

3 456

1

 

 

 

963

 

 

 

 

 

1

 

1949

3 757

 

n. a.

 

 

 

n. a.

 

 

32 buny.

n. a.

2

 

1960

3 831

1

n. a.

 

 

 

n. a.

 

 

157

n. a.

2

 

1970

n. a.

1980

3 668

3

2

 

 

86

5

 

 

 

 

4

 

1990

3 514

5

4

 

 

21

16

 

 

 

 

4

 

2001

3 304

2

5

15

2

131

359

682

451

 

 

 

 

 

Felsőszentiván

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

2 849

885

 

 

 

2

 

 

 

 

 

130

 

1890

2 787

925

 

 

 

21

 

 

 

 

 

1

 

1900

2 814

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

827

 

1910

2 536

 

 

 

 

2

 

 

 

770 buny.

 

 

 

1920

2 511

 

 

 

 

21

 

 

 

 

 

693

 

1930

2 801

 

 

 

 

 

 

 

 

627

 

3

 

1941

2 849

 

 

 

 

2

 

 

 

616

167

2

 

1949

3 127

4

n. a.

 

 

21

n. a.

 

 

426 buny.

n. a.

4

 

1960

2 935

 

n. a.

 

 

 

n. a.

 

 

152 buny.

n. a.

1

 

1970

n. a.

1980

2 345

2

1

 

 

119

21

 

 

1 buny.

 

 

 

1990

2 088

21

9

 

 

45

16

 

 

 

 

 

 

2001

2 012

 

4

19

1

15

12

29

6

 

 

 

 

 

Gara

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

4 051

1 228

 

 

 

 

 

 

 

 

 

195

 

1890

4 066

1 283

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1900

3 898

 

 

 

 

2

 

 

 

 

 

1 229

 

1910

4 087

8

 

 

 

 

 

 

 

1 207 buny.

 

 

 

1920

3 628

1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 037

 

1930

4 124

1

 

 

 

5

 

 

 

1 101 buny.

 

3

 

1941

4 473

 

 

 

 

5

 

 

 

1 042

91

 

 

1949

4 534

1

n. a.

 

 

21

n. a.

 

 

899 buny.

n. a.

 

 

1960

3 905

4

n. a.

 

 

782

n. a.

 

 

2 buny.

n. a.

7

 

1970

n. a.

1980

3 219

5

2

 

 

482

402

 

 

 

 

3

 

1990

3 893

32

22

 

 

294

261

 

 

2 szlovén

 

4

 

2001

2 683

7

5

26

6

198

201

268

187

 

 

 

 

 

Hercegszántó

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

3 111

1 844

 

 

 

 

 

 

 

 

 

88

 

1890

3 357

1 945

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1900

3 528

413

 

 

 

12

 

 

 

 

 

1 371

 

1910

3 706

531

 

 

 

3

 

 

 

1 296 sokác, bunyevác

 

 

 

1920

3 190

490

 

 

 

2

 

 

 

 

 

1 030

 

1930

3 377

196

 

 

 

1

 

 

 

1 173

 

1

 

1941

3 493

319

278

 

 

1

2

 

 

1 008

417

1

 

1949

3 505

277

n. a.

 

 

45

n. a.

 

 

852 buny.

n. a.

2

 

1960

3 895

231

n. a.

 

 

805

n. a.

 

 

13

n. a.

2

 

1970

n. a.

1980

2 933

129

134

 

 

558

531

 

 

 

 

1

 

1990

2 493

103

 

 

 

384

 

 

 

 

 

2

 

2001

2 329

72

88

102

97

295

283

318

341

 

 

 

 

 

Katymár

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

4 372

1 596

 

 

 

 

 

 

 

 

 

310

 

1890

4 684

1 733

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1

 

1900

4 645

17

 

 

 

5

 

 

 

 

 

1 689

 

1910

4 702

2

 

 

 

25

 

 

 

1 586 buny.

 

 

 

1920

4 168

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 377

 

1930

4 818

2

 

 

 

 

 

 

 

1 250 buny.

 

3

 

1941

4 992

2

1

 

 

5

6

 

 

1 330 buny.

 

2

 

1949

4 799

6

n. a.

 

 

5

n. a.

 

 

54 buny.

76

1

 

1960

3 856

8

n. a.

 

 

1 016

n. a.

 

 

51 buny.

n. a.

8

 

1970

n. a.

1980

2 852

11

7

 

 

610

253

 

 

1

 

 

 

1990

2 516

38

105

 

 

309

352

 

 

2

 

 

 

2001

2 359

7

8

8

6

140

136

167

113

 

 

 

 

 

Mátételke

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

726

269

 

 

 

 

 

 

 

 

 

39

 

1890

791

322

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2

 

1900

806

7

 

 

 

 

 

 

 

 

 

334

 

1910

758

 

 

 

 

 

 

 

 

131 dalmát

 

 

 

1920

768

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

286

 

1930

772

 

 

 

 

 

 

 

 

92 buny.

 

1

 

1941

893

 

 

 

 

59

 

 

 

59 buny.

2

1

 

1949

1 080

1

n. a.

 

 

6

n. a.

 

 

18 buny.

n. a.

1

 

1960

1 129

3

n. a.

 

 

16

n. a.

 

 

12

n. a.

1

 

1970

n. a.

1980

876

 

 

 

 

22

1

 

 

1

 

1

 

1990

734

 

 

 

 

11

6

 

 

 

 

 

 

2001

643

 

 

 

 

1

2

1

 

 

 

 

 

 

Tompa

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1920

6 354

15

 

 

 

2

 

 

 

 

 

500

 

1930

5 483

2

 

 

 

3

 

 

 

378 buny.

 

16

 

1941

5 715

1

 

 

 

1

 

 

 

212

14

1

 

1949

6 299

1

n. a.

 

 

4

n. a.

 

 

100

n. a.

1

 

1960

6 055

 

n. a.

 

 

3

n. a.

 

 

40

n. a.

 

 

1970

n. a.

1980

5 112

2

2

 

 

6

2

 

 

 

 

 

 

1990

4 711

 

1

 

 

9

3

 

 

 

 

 

 

2001

4 828

18

13

19

32

6

9

12

8

 

 

 

 

 

Vaskút

Cenzus

Összlak.

Szerb

Horvát

Egyéb délszláv

Egyéb

 

 

A

N

K

CS

A

N

K

CS

A

N

A

N

1880

5 101

438 sz-ho

 

 

 

438 sz-ho

 

 

 

 

 

270

 

1890

5 258

202

 

 

 

260

 

 

 

 

 

 

 

1900

5 039

1

 

 

 

81

 

 

 

 

 

262

 

1910

5 196

 

 

 

 

 

 

 

 

371 buny.

 

 

 

1920

4 594