Nyitólap
Bunyevácok ...
    ...nem horvátul
       beszélnek
    ...nem horvátok
Bizottsági tájékoztató
Pro és contra
Nyelv+szótár
Vers zene kolo
Népszokások
Szótár
Családnevek
Neves bunyevácok
Történelem
Származás, őshaza
1848-49.
TRIANON
KÁDÁR & TITÓ
Aláírásgyűjtés
Könyvek, újságok
Kisebbségi jogok
Tudomány MTA
Holokauszt
Támogatók
Vendégkönyv
Etnobiznisz
Sajtónak
Kapcsolat
 Ugrás a szerző honlapjára... A bunyevác nemzetiség magyarországi ismételt elismerését célul tűző népi kezdeményezést támogató munkájából részleteiben idézzük Délvidéki S. Atilla történészt : (Tegyenek kis kitérőt vendégkönyve bunyevác hozzászólásaihoz is!) 

Bunyevác holokauszt 

  Tisztelt Olvasó!  

  Az alábbiakban be szeretném mutatni a magyarországi bunyevác nemzetiség hivatalos elismertetéséért folytatott történettudományi harcomat, amelyre a bunyevác kezdeményezést útjára indító szervezet (Bunyevác Túlélők Egyesülete) 2006 novemberében engem fölkért.

  Személy szerint nekem semmi közöm sincs sem a bunyevácokhoz, sem a horvátokhoz. Nem érintettségem folytán, hanem a lelkiismeretem és az igazságérzetem parancsára vállaltam a történettudomány részéről a bunyevácok szakmai védelmét. Ugyanígy tennék, ha mondjuk a morvákat kellene megvédeni a csehektől, a ruténokat az ukránoktól, az ugyancsak rutén „sárosi tótokat” a szlovákoktól, a székelyek történelmi öntudatát a magyaroktól, esetleg a bajorokat a németektől, a szárdokat az olaszoktól vagy az akvitánokat (occitanokat) a franciáktól…

  A jelen bunyevác-horvát viszály megértéséhez annyit kell tudni, hogy amikor bekapcsolódtam ebbe a vitába, akkor a 2006. április 11-én kelt - és Dr. Szarka László által fémjelzett - MTA-állásfoglalás már a döntéshozók előtt állt. A november végén megszövegezett, és az akkori elnök Dr. Vízi E. Szilveszternek címzett, december 7-ei válaszlevelem, illetve tanulmányom akkor tehát, csak egy elkésett kísérletnek bizonyult az év végén ténylegesen meg is született elutasító politikai döntés „tudományos” megalapozottságának a cáfolatára. Erre Dr. Szarka László 2007-ben csak egy semmitmondó „állásfoglalásunk nem változott” mondattal tudott válaszolni.

  Nem adtuk föl. Az MTA-n belül lezajlott átrendeződésnek köszönhetően 2008 elején már szerencsére újabb alkalmunk nyílt a bunyevác-horvát vita valóban tudományos alapokra való helyezésére és átadhattuk az alább - II. tétel alatt - mellékelt összefoglalót. Itt, ezt követően mellékelem még a tárgyban Dr. Sokcsevits Dénes által írt egyik tanulmányára (A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban) megfogalmazott válaszomat is, a III-adik tétel alatt.

  Az MTA legújabb hivatalos állásfoglalása egyébként 2009. május 12-én a történettudomány részéről végre szabad utat adott a bunyevác nép önállósága előtt:

 

  I.  

 

  II.

   

   Mellékelem a bunyevác kérdésről írt két oldalas történeti összefoglalómat, a megfelelő hivatkozásokkal és jegyzetekkel (4. tétel).

   Az MTA 2006-os levelére adott eredeti válaszomat a jegyzetekkel együtt a 2006. november 28-ai meghallgatásra készítettem (3. tétel). A válaszlevél szövege egyébként alapvetően azonos az akkori meghallgatásra (teljesen hiábavalóan) elkészített összefoglalómmal; mindössze a megszólító és bevezető rész új benne.

  Mindezt megelőzően azonban, bátorkodom mellékelni; a - véleményem szerint botrányos - országgyűlési meghallgatás menetéről szóló összefoglalómat is (1-2 tétel). Egészen pontosan, az ott és akkor elhangzott két legsúlyosabb - mondhatni: perdöntő - fölszólalást és az erre írt, elmondani ott és akkor nem engedett válaszomat.  

  


  
  1. Ispánovity Mártonnak, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal főosztályvezetőjének és más „bunyevác” emberek megnyilatkozása 2006. 11. 28-án:
 

  Nagyon szépen köszönöm a felkérést, és természetesen, idejőve gondolkoztam arról, hogy hogyan kaphatnék én szót, hiszen én magam is a bunyevác… közösség tagja vagyok.

  Bunyevác családban születtem, a már megidézett egyik magyarországi kistelepülésen. Én természetesen abban a közösségben nőttem föl, abban az iskolarendszerben, és - hogy ha nem untatom a bizottságot - én el is hoztam néhány olyan dokumentumot, amelyet otthon a családomban találtam. Talán érdekes! Elhoztam édesanyámnak a leckekönyvét az 1940-es évekből; amelynek az elején, ugye még, a Hiszek egy Istenben van, s Önök előtt ez nyilván ismert, és itt az én kedves édesanyám Vujkov Terézként „búny.” anyanyelvűként van azonosítva. Természetesen, ez azért volt, mert a két világháború között a magyarországi bunyevácok - és azt kell mondanom, hogy az első világháború előtt is - ahogy ezt az akadémia elnöke is leírja, egy nagyon komoly asszimilációs törekvésnek voltak az elszenvedői, részben ugye az akkori magyar kormányzat részéről.

  Ezt nyugodtan kijelenthetjük, hiszen ha megnézzük a századfordulón megjelent… Pallas Lexikont vagy egyéb lexikonokat is, ott is a bunyevác közösségről, hát kritikán aluli megfogalmazások szerepelnek. Az egyikben például - hadd idézzem, mert ez engem mélységesen sértett - azt írták, hogy a „buny, bunyevácok, bunyisztár, fellázadó népből eredő szó, és söpredék népet jelent.” Tehát kérem szépen, ezekre a magyar irodalmakra hivatkozni, amit itt hallottunk; enyhén szólva visszatetsző, hogy mi visszasírjuk a magyar nyelven megjelent irodalmakban a bunyevácokra való utalást. Utána meg szeretném mutatni az én általános iskolai kétnyelvű bizonyítványomat, mert bizony a hatvanas években Magyarországon kétnyelvű bizonyítványok voltak a nemzetiségi iskolákban! És itt már két nyelven szerepel az, hogy az én anyanyelvem, az horvát. Tehát nem igaz az a feltevés, hogy Magyarországon, a rendszerváltozás után következett be a bunyevác közösségeknek úgymond horvatizálása, vagy kroatizálása.

  A bunyevácok igenis, tartották a kapcsolatot a horvát anyanemzettel, hiszen az idetelepült bunyevác közösségek ma is Horvátország, és Bosznia-Hercegovinának a hercegovinai - tehát horvátok, katolikus horvátok által lakott területeiről települtek Magyarországra. Meg kell mondani azt is, hogy nyilvánvalóan akkor, amikor még nem alakult ki a horvát - úgymond - nemzetállami eszme, tehát az 1600-as, 1700-as években. Tehát nyilvánvaló, hogy az idetelepültek nem a horvát, - nagy horvát - nemzeti eszmével igyekeztek ide, hanem rendelkeztek ezzel a lokális tudattal. Tehát a bunyevácok; ugyanúgy, én magam is így nőttem föl, és bunyevácnak tartom magamat száz százalékig. Úgy nőttünk föl itt, ahogy Magyarországon sok ilyen kis etnikai, szubetnikai csoport nőtt föl, és ő a lokális tudatát védi. De ugyanez van a határon túli magyarok esetében, amikor is a székelyek-csángók saját etnikai identitásukban elsősorban székelynek és esetleg csángóknak vallják magukat.

  Tehát én úgy gondolom hogy - és még annyit hadd mondjak el, mert ez a személyes részlet nyilván tovább elhúzza az időt - azt, hogy a kisebbségi hivatal, illetve a magyar kormány a rendszerváltás óta ugye, a bunyevácokat a horvát közösség részeként kezelte; és minden politikai, anyagi támogatást a bunyevác közösségnek, ezen horvát közösségen belül adott meg - a közalapítványnál, a hivatali, egyéb forrásoknál is. Ugyanígy azt is el kell mondani, amit az Akadémia is megmond, hogy minden bunyevácok lakta településen kisebbségi önkormányzati kezdeményezés indult, és a legtöbb településen megalakultak a horvát kisebbségi önkormányzatok. Mellesleg, Bácskában - a magyarországi-, tehát az Észak Bácskában - ezeknek a kisebbségi önkormányzatoknak mintegy száz százaléka bunyevácnak vallja magát.

  Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. Az elnök-helyettes asszonynak én átadtam egy nagyon érdekes anyagot, és talán még erről egy szót. A bunyevác kérdés, az nem egy újkeletű probléma. Hiszen százötven évvel ezelőtt, az első nemzetiségi-kisebbségi törvény tárgyalásakor, a magyar országgyűlésben is ez felmerült. Ugyanis, Korda Bódog, Szabadka főjegyzője - ez is nagyon érdekes összeesés - felszólalt a bunyevácok ügyében; és kijelentette - az elnökasszonynál van lefűzve, ezt lemásoltam - Mikó Istvánnak, a nemzetiségekről szóló törvényből egy rész, ahol Korda Bódog kijelenti, hogy ugye, egy nemzetiséget kihagytak az országos nemzetiségek sorából, és ezek az alvidéki dalmaták, avagy bunyevácok. Nos, természetesen hogy kihagyták őket, mivel horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, mert államalkotó nép volt. Úgy hogy mi egy országban éltünk: a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek a Bácskába.

  Korda Bódog azt mondja, hogy a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, merthogy ők népfajul dalmaták, de nemzetként magyarok. Hát itt is látszik, hogy az egész bunyevác kérdés egy politikai játszma része volt, és én úgy gondolom, hogy mi, amikor itt most véleményt mondunk az Akadémiánk véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát és reméljük, hogy mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része - ahogyan a bunyevácokra Horvátország is tekint - és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se mint mondtam, se bunyisztárok, hanem horvátok, és remélem, hogy ezt az országgyűlés, ezt a határozatot így fogja meghozni. Köszönöm szépen! 

  Itt nem bírtam tovább, a magasba lendült a kezem. „Meg fogják kapni a szót, reagálhatnak az elhangzottakra, csak előbb hadd menjünk végig” - válaszolt az elnöklő. A kisebbségi hivatal képviselőjének hét perces beszéde után, így aztán szót kapott még természetesen Karagics Mihály úr, az Országos Horvát Önkormányzat elnöke is. Szavait ugyancsak szóról szóra idézem itt:  

  Köszönöm szépen elnökhelyettes asszony. Én, megmondom őszintén, nem készültem hozzászólásra, de a megadott szót köszönettel elfogadom. Az országos horvát önkormányzat közgyűlése is természetesen foglalkozott ezzel a kérdéssel, és majdnem egyhangú határozatot hozott, hogy a bunyevácok a horvát nemzetiséghez tartoznak. Egy kivétellel, tehát egy képviselő szavazott nemmel - hát ő vajdasági származású. Magam is bunyevác-horvát vagyok, vallásom, nyelvem, tradíciók alapján; erre büszke is vagyok. Nem történelmi óráról jöttünk, de jól tudjuk, hogy mikor, és honnan, és miért akarják a bunyevácokat elkülöníteni a horvátoktól.

  Nemzeti státuszt is kaptak, azt hiszem egy pár évvel ezelőtt - természetesen nem Magyarországon. Magyarországon, az itt élő bunyevácok mindig tudták, mert hiszen én a szüleimtől is ezt hallottam, és örököltem tőlük - sőt, a nagyszüleimtől - hogy hol, melyik…, hol a helyünk; a bunyevácok hasonlóak mint például a dalmaták, vagy a dalmátok a mai Horvátországban, a horvát nemzet része, vagy éppen úgy, mint mondjuk a székelyek, a csángók a magyar nemzet részei. Ez természetes dolog. Magyarországon a bunyevácokon kívül még két horvát népcsoport van. Kérdezem, mi a különbség a bunyevácok, és a sokácok között, vagy a bunyevácok és a római katolikus rácok között? Hogyan éreznek a mai bunyevácok? - erre a kérdésre viszont tényleg tudok válaszolni. Hiszen amióta kisebbségi önkormányzati rendszer van Magyarországon - 1994 óta - minden Bács-Kiskun megyei településen, ahol a magyarok mellett a bunyevácok is élnek-laknak, horvát önkormányzat alakult. Ez most is megtörtént ebben az évben, sőt; nem csak falvakban, hanem városokban is.

  Ha tendenciózus előadást akarnék tartani - nem akarok, Isten ments! - akkor nagyon sok olyan tudóst, szerzőt tudnék felsorolni most, akik a bunyevácokat horvátnak tekintik. Egyébként én, a magam részéről most, nem mint… nem úgy reagálok, mint a magyarországi horvátok elnöke, hanem mint egy Bács-Kiskun megyei bunyevác; kikérem magamnak, hogy más országból meghívott előadók mondják meg nekem, hogy én ki vagyok! Én teljesen megelégszem azokkal a megjegyzésekkel, amiket kapunk a hazai horvát történészektől, vagy a hazai magyar történészektől. Köszönöm szépen, és visszautalnék arra, amivel kezdtem, hogy az országos horvát önkormányzat közgyűlése egyhangúlag támogatja, illetve segíti és védi a parlamenti határozatot, illetve döntést abban az értelemben, hogy a magyarországi horvátok politikai egységét nem szabad szétbontani, és természetesen a bunyevácok a magyarországi horvát nemzetiségnek a szerves részei. Köszönöm szépen. 

  Majd következtek a további fölszólalók, a bizottsági tagok, az alkotmányjogász, megint a kisebbségügyi ombudszman, és így tovább. Miután már mindenki szabadon kibeszélhette magát - a szót ekkor már senkibe nem fojtották bele - következtünk volna megint mi, csakhogy váratlan időkorlátok közé szorítva: mindössze két-két percben! Másszóval, ez volt a „nesze semmi, fogd meg jól!” jellegzetes esete. E két percből is, jómagam mindössze 49 másodpercet beszélhettem, mert megint elvették tőlem a szót, amikor azzal kezdtem, hogy „engem csak tíz perc erejéig” hallgassanak, majd „ha tíz perc után úgy gondolják, hogy a szavaim érdektelenek, nyugodtan szakítsanak félbe. Az itt hallott félretájékoztatást és történettudományi sötétséget ugyanis mind meg tudom - mind meg lehet - világítani. Mert engedtessék meg, hogy a történeti tények is szóba kerüljenek, és ez által legyen alapja a politikai döntésnek. Nem érzelmi oldalról közelítem meg tehát a kérdést, hanem a bunyevácság önálló nemzeti létének történeti alapjai felől.”

  Idáig juthattam el. A történelmi valóság úgy látszik, egyszerűen nem kerülhetett szóba ezen a „vitanapon”. „Nem hiszem, hogy kettő percben nem tudják röviden összefoglalni a mondanivalójukat, és utána úgyis majd még megvitatjuk, mi a bizottság tagjai, hogy elegendő információ áll-e rendelkezésünkre a döntéshez - szólt az elnökhelyettes asszony rendreutasítása. Legyenek olyan kedvesek, két percben röviden összefoglalni azt, amire reagálnak!” Csakhogy erre nekem nem maradt más választásom, mint: „Akkor köszönöm szépen, én nem tudok két percben összefoglalni semmit.” Valami olyasmit kértek ugyanis, ami aligha lehetséges. Hiszen a bunyevác kérdés megértéséhez ki kellett volna tekinteni a horvátság valós történelmére is, ezt pedig nemcsak képtelenség megtenni két perc alatt, de egyenesen öngyilkosság is.  
 

  2. Utólagos véleményem a kisebbségi hivatal képviselőjének „bunyevácként” való előadásáról, aminek kifejtését az elnökhelyettes asszony semmiképpen sem engedte meg: 

  A magyarországi kisebbségi hivatal képviselője egy nem éppen pártatlan beszédet tartott - ami pedig egy semleges hivataltól elvárható lenne! - 2006. november 28-án, a bunyevácok népi kezdeményezésének, országgyűlési bizottsági meghallgatása alkalmából rendezett vitanapján. Érdemes megismerkedni az itt előadott megközelítéssel, mert tükrözi nem csak a bunyevác önállóság kérdését övező összes feszültséget, de a nagyhorvát nemzeteszme élő jelenét is.

  Ispánovity úr ugyanis mindenekelőtt a Magyarországra betelepült, és általa horvátnak nevezett bunyevácok egykor államilag vezényelt elmagyarosítására terelte a szót, amely szerinte a második világháború végéig tartott. Ő ugyanis csak a „nagyon komoly” elmagyarosítási törekvésekről volt hajlandó beszélni, mégpedig „ahogy ezt az akadémia elnöke is leírja”. Ispánovity úr tehát az MTA előzetes állásfoglalására, a Dr. Vízi E. Szilveszter által aláírt levél tekintélyére hivatkozott. Holott ez valójában elsősorban éppen a horvát beolvasztási kísérleteket domborította ki, amiről Ispánovity úr már egy szót nem szólt. Pedig az akadémia elnökének az a bizonyos mondata, ahol egyáltalán szóba hozza a magyar beolvasztási politikát, az egészen pontosan így szól: „A bunyevácoknak a 18-19. században, ill. részint a 20. században az egymással rivalizáló, de olykor egymást is fedő, kiegészítő horvát, szerb (és magyar) nemzeti integrációs és asszimilációs törekvésekkel kellett szembenézniük.”

  Vagyis, Vízi E. Szilveszter itt éppen a beolvasztandó bunyevácokon - mindenekelőtt egymással - marakodó nagyhorvát és nagyszerb törekvésekről szólt, melyek mellett a hasonló célzatú magyar igényt is jelezte természetesen - zárójelben. Ha már azonban Ispánovity úrnak köszönhetően, ismét a magyarokkal való riogatásnál tartunk, talán nem ártana ugyancsak e zárójelben megemlíteni azt is, hogy egy befogadó nép igénye a betelepülők beolvadása iránt nem egyenértékű azzal, mint amikor ezt egy másik nép óhajtja területgyarapítási szándékkal megtenni, vagy ha netán egyenesen a betelepülők igyekeznek beolvasztani a soha sehová sem mozduló őslakos népességet - mert van ám délebbre ilyen is. Ezzel pedig máris megadtuk a választ arra nézve, hogy miért volt tömegesebb a magyarországi bunyevácok - Zágrábból és Belgrádból is mindig sóváran és fájdalmasan sérelmezett - elmagyarosodása, mint akár az elhorvátosodása, vagy az elszerbesedése, természetesen az egész történelmi Magyarország területére értve ezt.

  Ispánovity úr azonban nem állt meg eme árulkodó - és csupán őt minősítő - csúsztatásnál, amit ő csak egy „ezt nyugodtan kijelenthetjük” megjegyzéssel értékelt, hanem tovább ment. Megbírálta ugyanis a Pallas Lexikont, meg az „egyéb lexikonokat is,” mert hogy azokban a magyar történettudósok részéről úgymond „kritikán aluli megfogalmazások szerepelnek” a bunyevácokról. „Az egyikben például - az állítása szerint egyenesen - azt írták, hogy a buny, bunyevácok, bunyisztár: fellázadó népből eredő szó, és söpredék népet jelent.” Majd erre támaszkodva, gyakorlatilag ledorongolta a bunyevácokkal foglalkozó magyarországi irodalmat is kutató Nevenka Bašić Palković asszony beszámolóját, aki Szabadkáról utazott ide, a határon túli bunyevácok küldöttségében; mégpedig imígyen: „Tehát kérem szépen, ezekre a magyar irodalmakra hivatkozni, amit itt hallottunk; enyhén szólva visszatetsző, hogy mi visszasírjuk a magyar nyelven megjelent irodalmakban a bunyevácokra való utalást.

  Pedig a bunyevác elnevezés lázadó söpredék értelmű, eleve rosszindulatú és gúnyos szómagyarázata, valójában éppen csakis a horvátoktól eredhet; minden esetre a délszláv nyelveken nem beszélő magyarság már eleve is aligha tudhatta, hogy a buna szó valójában lázadást jelent! Annál inkább a térségben élő hercegovinai - és távolabbi - délszlávok, akik ugye, manapság már egy-két évszázada horvát érzelműek, és így horvátnak számítanak. Ez a támadás tehát, sokkal inkább azoktól a szójátékokkal és gúnyversekkel fölfegyverzett 19. századi nagyhorvát (illírista) elemektől eredhet, amelyek e bekebelezendő kicsiny nép esetében már ezt is elegendőnek találták; ha a szokványos fölmagasztalások - a bosnyákok a „horvátság virága”, a szerbek a „legtisztább vérű horvátok”, stb. - mézesmadzaga helyett, most éppen a bunyevác nép nevének durva lejáratásával próbálkoznak! Az a bizonyos magyar ismerettár pedig ezt a népies balkáni szómagyarázatot valószínűleg csupán megjegyezte, a népnév egyéb - például a Buna folyó nevéből - kiinduló, legkülönfélébb magyarázatok (etimológiák) között.

  Ha ez alapján akarja valaki a magyar felet okolni az ide bevándorolt bunyevác kisebbség - javarészt egyébként köztudomásúan önkéntes - beolvadásáért, akkor tehát körülbelül akkorát téved, mint amikor a fehéret feketének mondja. Hiszen az a bunyevác gyerek, akit nagyhorvát társai már nem csupán sajátos bunyevác nyelvezete ürügyén gúnyolnak, de még bunyevác népének nevét is így mocskolják; horvát részről eltaszítván ugyan hová is menekülhetett volna, mint éppen a befogadó magyarság kebelébe?! S abban a puszta tényben is egyébként, ha valaki egy idegen országba bevándorolván, hasonulni próbál a befogadó társadalomhoz; csak már eleve megtévedt ember láthat vajmi rosszat. Mert vajon, ha például egy szerb család Horvátországba vándorol be, majd jönnek utána százával és ezrével a többiek is, és kifejezetten azzal a céllal, hogy ők ott nemhogy beolvadni, de csakis tömegesedni óhajtanak; az nem joggal vált-e ki a befogadó népből ellenérzéseket, az nem egy betolakodási-hódítási kísérlet szándékát rejti-e magában? Vagy fordítva, ha horvátok telepszenek máshová?

  Ispánovity úrnak azonban nem csak az itteni bunyevácok megmagyarosodása fáj, de azt is tagadja, hogy az elmúlt évtizedek során a dél-alföldi „bunyevác közösségeknek úgymond horvatizálása, vagy kroatizálása” zajlana. Mert hogy „az idetelepült bunyevác közösségek ma is Horvátország, és Bosznia-Hercegovinának a hercegovinai - tehát horvátok, katolikus horvátok által lakott területeiről települtek Magyarországra.” Erre nézve jó lenne, ha Ispánovity úr csak egy bizonyítékkal is tudna szolgálni. Légvárakra ugyanis aligha lehet építeni egy olyan horderejű vádat, ami alapján aztán egy egész nemzeti közösséget vetnek szellemi-nyelvi népirtásnak alá. Főleg nem, ha a korabeli valóság helyett, csak az elhorvátosított balkáni bunyevácság révén előállt mai nemzetiségi viszonyok egyszerű visszavetítéséről van szó. E kérdésben ugyanis éppen az a bökkenő, hogy - tekintettel arra, miszerint a bunyevácok önálló nemzeti létét ma már csak horvát részről tagadják - a magyarországi döntéshozóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; hogy a máig megismert történeti források szerint a bevándorolt bunyevácok egyetlen egyszer sem vallották magukat a múltban horvátnak!

  Csak hát, a becsületére legyen mondva, ezt természetesen már maga Ispánovity sem tagadhatta. Önbíráló megjegyzése szerint ugyanis „meg kell mondani azt is,” hogy „amikor még nem alakult ki a horvát - úgymond - nemzetállami eszme, ami azonban a magyarországi bunyevácokat valójában csak a 20. században érintette meg (a horvát-szlavónországi bunyevácokat viszont már a 19. században meghorvátosították, mit azonban senki sem könnyezett itt meg); „az idetelepültek nem a horvát, - nagy horvát - nemzeti eszmével” dicsekedtek, hanem bizony maradéktalanul büszke bunyevácok voltak. Így tettek még Ispánovity úr ősei is. Nem véletlenül! Még ha a bunyevác őseiket ma, e horvátpárti utódok már csak amolyan helyi - „lokális” - néprajzi csoporttudatnak is szeretnék betudni. Mire persze nemhogy a múltat tekintve, de még a mai nap sem tudnak semmilyen tudományos bizonyítékot fölmutatni. Nehéz ugyanis bizonyítani a valótlant, ha mégannyira is hiszünk benne vagy szeretnénk azt valósnak látni…!

  Végezetül, a fölszólaló kitért még Magyarország 1868-as nemzetiségi törvényének az országgyűlési tárgyalására, amikor is Szabadka főjegyzője a magyar országgyűlésen arról beszélt, hogy kihagyták a bunyevácokat az országos nemzetiségek sorából. Ispánovity úr jellemző látásmódja - mindig mindenben a horvát elmélet bizonyítékát látni - azonban itt is megnyilvánul! Először ugyanis azt bizonygatta, hogy ez azért természetes, mivel Pesten már akkor is tudták volna, hogy a bunyevácok horvátok; márpedig „horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, mert államalkotó nép volt. Úgy hogy, mi egy országban éltünk: a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek a Bácskába.” (Csak remélni lehet, hogy Ispánovity úr hasonló jóindulattal gondolkodik a Bosnyákország felől - ugyancsak „határtalanul” - érkező bosnyákoknak /sokácok/, rácoknak /szerbek/, és órománoknak /vlahok/, Horvát- és Szlavónország török megszállás alatti részeibe való 16-17. századi betelepedéséről is!)

  Rögtön az általa 1860-tól horváttá tett bunyevácokat követően viszont már, ő maga árulja el; hogy a szabadkai főjegyző szerint bizony „a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, mert az ő népfajuk, a dalmaták, eredetileg magyarok.” Vagyis ebből máris kiderül, hogy a bunyevácokat éppen hogy magyar néprajzi csoportnak való tekintésük okán hagyták ki Pesten a nemzetiségek sorából; nem pedig horvát voltuk miatt - mint azt Ispánovity oly elfogultan hiszi. Aki most persze, egy lapáttal rá kívánt itt még tenni, az így elmagyarosított szegény bunyevácok horvátbarát érzelmeire. Miközben már azt sem veszi észre, hogy az utóbbi történeti tény - a bunyevácok magyarrá nyilvánítása - leüti az ő előbbi történelemmagyarázatát, hogy tudniillik Pest szemében a bunyevácok már 1868-ban „államalkotó horvátok” lettek volna. S lám, mennyire fáj egyeseknek, hogy e bevándorlók éppen a befogadók közé vegyültek, ahelyett hogy a nagyhorvátok alig titkolt honrabló politikáját egyengették volna…

  Mert igen, államalkotók voltak Trianonig a bunyevácok, de nem mint „államalkotó horvátok”, hanem éppen mint „államalkotó magyarok”! Kossuth egyik legharcosabb népének, az 1848-ban fegyverrel is küzdő bunyevácoknak, a befogadó társadalomhoz való akkori hasonulása - de legalábbis az őszinte magyar hazafiassága - egyébként, Trianon előtt valóban oly fokú volt, hogy őket annakidején már nagyjából magyar nemzetiségűnek lehetett tekinteni. „Minő kár!” - hallani szinte. S mondják ezt azok, akik ugyanezt a beolvadást egyáltalán nem kifogásolják, ha Fiuméban történik, mondjuk a betolakodó magyarok, vagy szerbek részéről. Hogy pedig a szabadkai, bajai, zombori bunyevácok esete aligha valamiféle erőszakos elmagyarosítási folyamat eredménye lehetett, azt éppen a sikere bizonyítja, hiszen ahol a beolvadást erőltetik, ott az kudarcba is fullad, valamint az; hogy már a kiegyezés idején is ez volt a helyzet, a - Zágrábtól Belgrádig, és Bukaresttől Prágáig - mindmáig annyit hirdetett magyarosítási állampolitika előtt!

  Nem kell tehát ma, a horvát-bunyevác kérdésben magyarellenességet szítani ott, ahol ennek talán nincs is igazán alapja, ahol senkinek még csak az eszébe sem jut a bunyevácok elmagyarosítása; még ha ezzel riogatva is óhajtja valaki a nagyhorvát kosárban tartani, az elhorvátosodni még ma sem nagyon akaró bunyevác kisebbséget. A bunyevác-horvát háborút a magyarok hátán megvívni óhajtó, s ebbe is valamiféle „politikai játszmát” belelátó - nyilván magából kiindult - Ispánovity úgy gondolja, hogy „amikor itt most véleményt mondunk az akadémiánk véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát, és reméljük hogy mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része - ahogyan a bunyevácokra Horvátország is tekint - és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se mint mondtam bunyisztárok, hanem horvátok, és remélem, hogy az országgyűlés ezt a határozatot így fogja meghozni.” 

  Csak annyit még a kisebbségi hivatal képviselőjének e megrázó jövőképéhez, hogy ha viszont fölszabadulhatnának a bunyevácok az őket rabságában tartó nagyhorvát nemzeteszme erőszakos uralma alól, még az is megtörténhet, hogy sok - már elmagyarosodott - bunyevác is visszatér ősei kebelébe; és az így fölszabaduló bunyevác közösség, a horvátnak megmaradók közösségével együtt már, nagyobb erőt és fényt tud majd kis hazánknak kölcsönözni - mint az olyan velük alkotott kényszerházasságban, ami a „délszlávok”, és újabban a „horvátok” címszava alatt zajlik. 
 

  
  1. Az MTA 2006-os hivatalos állásfoglalására írt válaszlevelem (csak a bevezető bekezdés változott), amelynek nem tették 2006. november 28-án lehetővé az ismertetését:  
 
 
 
 

                Az MTA elnöke, Dr. Vízi E. Szilveszter úr részére 
               

  Tisztelt Elnök Úr! 

  A Magyar Köztársaság területén élő bunyevácok önálló nemzeti létének - a 14. nemzeti kisebbségnek való - elismerése ügyében, hiányos és homályos történelmi kép alakult ki az MTA 2006. április 11-én kiadott állásfoglalása után (mellyel jómagam csak november 23-án, közvetlenül az országgyűlési bizottsági meghallgatás előtt ismerkedtem meg).

  Tekintettel arra, hogy a november 28-ai „vitanapon” az MTA részéről e - sajnos döntő fontosságú - levélen kívül már senki sem jelent meg, kénytelen vagyok az, erre az alkalomra összeállított érvelést most utólag megküldeni. A kérdés tárgyilagos és felelős eldöntése érdekében ugyanis szükséges lenne az MTA állásfoglalásában megjelent ismereteket néhány alapvetően fontos történeti ténnyel kiegészíteni. Hiszen a magyarországi horvátok képviselői oly alapon támadják a bunyevácok önálló nemzetiségét, mintha itt valójában tősgyökeres horvátokról lenne szó. Holott maguk sem azok! A mai horvátság kialakulásának valós történeti háttere pedig minden homályt megvilágít. Mert természetesen, a bunyevácság nemzeti és etnikai önállósága minden ellenkező állítás dacára is fönnáll, még a többi velük elkeveredő délszláv nép - így a bosnyákok, sokácok, rácok (szerbek) és mások - viszonylatában is.1

  A bunyevácokat ugyanis saját nyelvük és kultúrájuk, ősi hagyományaik különböztetik meg a lakosság többi részétől - így a többi délszláv néptől is. Ennek adatolt fölvezetése és bizonyítása érdekében azonban célszerű megismerkednünk e délszláv népek nyelvi és történeti múltjával. Mindenekelőtt azzal, hogy - történeti szemszögből nézve - jelentősebb számú horvát soha nem is élt Magyarországon; beleértve még, az államjogilag egészen 1868-ig magyar tartománynak számító, Zágráb környéki Tótországot, azaz Szlavónországot is.2 Amennyiben ugyanis, akár a bunyevácokban, akár a bosnyákokban, akár pedig a szlavónokban valaki tősgyökeres horvátokat vél látni, nem fogja tudni megmagyarázni azt a nyilvánvaló tényt, hogy miért hagyták volna el e horvátok a csakáv (čakavština) nyelvüket, és miért beszélnek ma ehelyett, a bosnyákok-szerbek stokáv (štokavština) nyelvén? Nos, éppen azért, mert ők is eredetileg mindannyian a bosnyákok, bunyevácok, és egyéb nemhorvát bevándorlók leszármazottai.

  A Tótságban vagy Szlavóniában ugyanis, ahonnét - vagy amelyen keresztül - manapság a török kori horvát bevándorlást föltételezhetnénk, egészen az őslakosságot elsöprő oszmán hadakig nem horvátok; hanem a honfoglalás kora óta ott élő magyarok, és a jellegzetes kajkáv (kajkavština) beszéddel élő szlavónok, mai szóval szlovénok laktak, akiket a mind tömegesebb drávántúli magyarság hol vendnek, hol pedig - a többi kárpáti szlávval együtt - tótnak nevezett. A csakáv nyelvezettel (čakavština) beszélő horvátság pedig, a téves mai történeti köztudattal ellentétben, eredetileg éppen abban a Dalmáciában élt, amely a török kort követően már nem számított horvát területnek, s amelynek trónját 1102-től a mindenkori magyar uralkodóház foglalta el. Márpedig ez a horvátság a török elől nem elsősorban északra, hanem Isztria felé, nyugatra menekült. Magyarországra így gyakorlatilag csak a Dinári hegységtől északra eső sokácok, bunyevácok, bosnyákok, rácok (szerbek) - és kisebb mértékben szlavónok (várvidéki szlovénok) kerültek. A horvátok egyébként már a középkorban is „bezjáknak” azaz erőtlennek nevezték a szlavónokat, sejthetően csak azért, mert - ahogyan ezt a szlavón rendek nem egyszer hangoztatták is - „ők nem Horvátországhoz, hanem Magyarországhoz tartoznak!”3 Ebből nem is következtethető ki köztük nagy egyetértés. Maguk a szlavónok viszont Szlovinszka és Szlovinija néven ismerték szülőföldjüket.4

  Az ő Szloviniájuk tehát, már megnevezéséből adódóan is arra utal, hogy a szlovén nyelvterület szívéről van szó. A gráci - szlovénül Gradec - katonai hatóság sem horvát, hanem „vend” katonai határőrvidéket szervezett 1538-ban e Tótságban. Az összetartozás Szlavónország osztrák-magyar határain túlnyúló tudatával magyarázható az is, hogy a kajkáv szlavónok a török elől éppen Krajnába és Stájerföldre menekültek - nem pedig északra. Marino Sanudo 16. századi olasz történetíró ennek nyomán az egész kajkáv térséget - Szlavóniát, Isztriát, Krajnát, Stájerföldet és Karintiát - „La Besiathia” néven emlegette már. Primož Trubar, a szlovén irodalmi nyelv megalapozója, a lefordított Evangéliumokhoz írt utószavában viszont, csak a szlavóniai szlovénokat nevezi bezjákoknak; amikor arról ír, hogy „a szlovén nyelv nem egységes. Másként, más szavakkal szólnak a krajnaiak, ismét másként a karintiaiak, a stájerföldiek, a dolenyszkóiak, a bezjákok vagy a Kras vidékéről valók”. Azt tehát azonban, ő is egyértelműen kihangsúlyozza itt, hogy a „bezják” szlavónok tősgyökeres szlovénok. Ez lehetett az oka annak is, hogy Trubar a szlovén irodalmi nyelv alapjául, a Karintiától és Szlavónországtól egyaránt távol eső, köztes krajnai nyelvjárást válsztotta.

  Itt jegyezte meg a „szlavisztika atyjának” - a morva Dobrovskinak - 1809 február 6-án írt levelében Jernej Kopitár, a nagynevű szlovén nyelvész; hogy a három történelmi szlavón megye lakóit csak nemrégtől fogva „nevezik horvátországiaknak, földrajzi s nem néprajzi értelemben”. Kopitár le is szögezi, hogy „származás szerint valójában nincsenek horvátok a Kulpától északra, hanem csak földrajzilag vett horvátországiak, akik pedig vendek (szlovénok) a származásuk szerint”. Nem csupán a szlovén tudósok írogatnak azonban így, de némely alaposabb magyar történész is leszögezi, hogy a vendek a Muravidéken kívül még „Horvátországban, Szlavóniában [is] éltek, a múlt [19.] század végén”.5 Balogh Albin is egyértelműen leírja, miszerint „vendek vagy szlovének mint ősrégi lakók, eredetileg karantán (korunt) szlávok, nagyjából a mai szlovén területen laktak, beleértve Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket is.”6 Idézhetünk azonban korunkbeli kutatótól is ilyen értelmű összegzéseket. Kiszely István például kijelenti, miszerint „valaha egész Isztria és Friuli szlovén volt. Délen a horvátok felé határuk a Kulpa, és Száva mentén húzódott a Boszna torkolatáig, majd ettől északra egész a Dráva torkolatáig.”7 A szerb tudósok is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. „A szlovénok az alpi Krajna mellett a polgári Horvátország (Varasd, Zágráb és Kőrös megye) és Szlavónia nagy részén is megtelepedtek” -- olvashatjuk például Cvíjicsnél.8

  A bunyevác önállóság kérdése tehát messzire vezet, amennyiben ezt éppen horvát részről támadjuk meg. Nevezetesen oda, hogy a drávántúli magyar megyék javarészt elveszítették az eredeti őslakosságukat a török korban, melynek helyébe Bosnyákország katolikus és görögkeleti lakossága tolult be.9 A katolikus bosnyák többség pedig nyelvileg fokozatosan beolvasztotta a szlavón ősmaradványokat - kiknek emléke ma már csak a mai horvát káj-nyelvjárásban él. Mi több, Mária Terézia korának torz közvéleménye - amely már inkább a történelmi Szlavónország területét tekintette Horvátországnak10 - odahatott, hogy az itt élő katolikus szlávok, elsősorban a földrajzi meghatározottság okán; egyszerűen horvátoknak, azaz horvátországiaknak (Horvati) kezdték nevezni magukat. Csak a pontos érthetőség kedvéért: ha történetesen Vendföldnek, Szlovéniának, vagy Ráciának hívták volna a tartományt, akkor e lakói ma valószínűleg vendnek, szlovénnak, vagy rácnak neveznék magukat! Némileg hasonló volt a helyzet a történelmi Horvátországban is, csak ott a főleg éppen bunyevácokkal elárasztott11 tősgyökeres horvát őslakosság járt úgy, mint a Kapelláktól északra eső, őshonos szlovénok; és mivel Dalmácia volt e - már velencei, majd osztrák - tartomány neve, horvát helyett itt az utódnép egyszerűen csak dalmatának (Dalmatinci) nevezte át magát.

  A folyamat azonban a Száva és a Kulpa völgyében, az erőltetett horvátosítás ellenére is, 1848-ban csak ott tartott, hogy a szlavón őslakosságban - s főleg a parasztság körében - a horvát (horvatstvo) helyett, még mindig az ősi szlavón öntudat (šlavonstvo) uralkodott.12 „A horvátok egy része a Dráva és a Száva között Zágráb környékén igazságtalanul viseli ezt a nevet” - írja például Karl Eckerman, éppen 1848-ban. „Ők szlovénul beszélnek, míg a horvátok többi részének nyelve a szerb felé hajlik.” Adolf Fickernek, Az Osztrák Monarchia lakossága című könyve szerint pedig, az összes szlovén száma megközelíti az egymillió-kétszázezret. Csakhogy ő ennek csupán kétharmadát teszi Belső-Ausztriába, a maradék közel négyszázezer szlovént Horvát-Szlavónországban találja meg. „A horvátországi szlovénok - azonban, jegyzi meg tehát 1860-ban - szinte teljesen el vannak horvátosítva; a horvátosítás helyenként még magára Alsó-Krajnára is átterjed”. Mert igen, Magyarországon kevésbé ismeretes ugyan, de történeti tény, hogy a nagyhorvát nacionalizmus mindig is ki próbálta sajátítani a szomszédos szláv népeket. Ez a bosnyák sokácok, valamint a szlovén etnikumú szlavónok esetében a jelek szerint sikerült is. Hiszen ma még a muraközi kajkáv őslakosokat is úgy ünneplik már, mintha ők lennének a legigazibb horvátok egész Horvátországban…

  Mindenki tudja viszont, aki csak valamelyest is tisztában van a délszláv múlttal, hogy a nemzetieskedő horvát politikusok és történészek mindig is e sajátos módon dicsőítő történelemképpel támadtak, a „hegyi horvátoknak” kikiáltott krajnai-karintiai-stájerföldi szlovénokra, továbbá a „horvátság virágaként” fölmagasztalt muzulmán bosnyákokra, de a „vörös-horvát” montenegróiakra, sőt - még a szerbek nemzeti önállóságára is. Sztárcsevich Antal (Antun Starčević) ugyanis már úgy írta át a történelmet, miszerint „Szerbiában él a horvát nemzet legnemesebb része” - s még attól sem riadt vissza, hogy a Nemanyákat úgymond a „legtisztább vérű” horvátokká kiáltsa ki. A nagyhorvátok jellegzetes fegyvere ez. Mindezen horvátosítási kísérleteknek pedig végső soron az a nyelvészettudományi tény ad valós esélyt, hogy a délszláv népek dinári csoportja - a horvátok, a montenegróiak, a szerbek, a bunyevácok, és a bosnyákok - mind olyan egymástól nagyon nehezen elhatárolható nyelvezetű népek, akik tökéletesen meg tudják érteni egymást. Csak hogy megvilágítsuk e nyelvek alapvető különbözőségét: a szó a szerbeknél recs, a bunyevácoknál és bosnyákoknál rics, a horvátoknál pedig rijecs. Ezért is állapíthatta meg Unyi Bernárdin, a bunyevácok legnagyobb történetírója, hogy „tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak.”13 Márpedig ma, külön nyelvnek számít a szerb, a horvát, a bosnyák - s talán már a montenegrói is.

  Az ugyanis nem várható el egy, magát független államnak s önálló nemzetnek nyilvánító közösségtől, hogy ne legyen saját nyelve! Nem beszélhetnek tehát a szerbek sem bunyevácul, vagy montenegróiul, de a bunyevácok sem horvátul, vagy bosnyákul; hanem ki-ki a maga nevével illeti a nyelvét is. Nem balkáni sajátosság ez: a hivatalos norvég nyelv például, teljesen azonos az irodalmi dán nyelvvel! Az egyes nemzetek nyelvkérdése tehát bizonyos esetben nem is nyelvészeti, hanem merőben politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel megbélyegzett nyelv is dukál - legyen az nyelvészeti szempontból bármennyire is azonos, egy másik nyelvvel. S fordítva! A politika mindenkori irányítói természetesen tudják ezt, és ki is használják. Hitler előtt minden germán nép német volt, s minden germán nyelv a német nyelvjárása! Vagy nézzünk a mai Távol-Keletre, a hivatalos kínai han nyelv címszava alá szorított tucatnyi hatalmas nép nyelvére, melyeknek képviselői azonban Pekingben, már csak tolmácsok segítségével tudnak értekezni! A nemzeti önállóság és politikai függetlenség tekintetében valahol félúton megakadt népek tehát, hivatalosan általában az őket kisajátító nép nyelvén beszélnek: például a nemrég még bolgároknak nyilvánított trákiai törökök, a „román nemzetiségű” erdélyi magyarok, vagy éppen a morvák, akik mindmáig „csehül” beszélnek. Itt vannak a kárpáti ruténok vagy ruszinok is, kiknek a nyelve hivatalosan az „ukrán”. Sőt, ha emlékezünk, nemrég még az ukránok sem beszélhettek ukránul, hanem csakis „oroszul” - őket magukat pedig kisorosznak nevezték. Sorolhatnánk aztán, e szellemi-nyelvi népirtás legkülönfélébb példáit szerte a világon, mit általában éppen a kiirtandó nemzet asszimiláns tagjaival az élen hajtanak végre. A magyarok jól ismerik így a moldvai csángók esetét, akiket hivatalosan mindmáig románnak tekintenek - ráadásul elsősorban éppen a saját csángó papjaik! - ha tetszik ez nekik, ha nem.

  A nyelvtörténeti kitérő itt tehát azért szükséges, mert csak így ismerhető föl az előttünk álló kérdés fajsúlyos volta. Ez a fölismerés pedig a mai Magyarországon eddig még erősen várat magára - bizonyíték rá a bosnyák példa. Hiszen egy évtizede már, hogy kivívta szabadságát a - mindaddig hol muzulmán szerbnek, hol pedig muzulmán horvátnak kikiáltott - bosnyák nemzet; hogy immár hivatalosan is elismerik a bosnyák nemzetiség létét úgy Szerbiában, mint Horvátországban is. Ámde Magyarországon a bosnyákokat még mindig horvátnak tekintik! Csak mert ők katolikusok, kevesen vannak, és meglehetősen erőtlen már az önazonosságtudatuk. Már nincs is, aki tiltakozzon. Ma a bunyevácokat kívánják ugyanezen az úton tartani, természetesen a nyelvükkel egyetemben. Magyarország azonban nem feledheti, hogy vannak sajátos esetek is, ha egy népet, vagy nyelvet ítélünk meg. A Kapronca melletti zsdálai magyarok például, ugyancsak a legnagyobb horvátoknak tüntetik magukat föl; ízes magyar anyanyelvükön is! Amint sok megtévesztett moldvai, erdélyi vagy felföldi magyar is ugyanígy tesz. Bármennyire is nem érti ezt, a „nyelvében élő nemzet” szóképén nevelkedő pesti magyar! S hasonlóképpen tömjénezik magukat ma, az úgynevezett horvát-bunyevácok is. Másrészt, ezt a „nyelvében él a nemzet” elvet tagadják az Angliával, angol nyelvükkel is 'vígan' háborúzó írek, és amerikaiak. Vagy a már csak szerbül tudó, de magukat még mindig magyarnak valló és érző, Budapest által rég elfeledett szerémségi, és temesközi magyarok.

  Hiába tehát a nyelv, a nemzettudat akár fittyet is hányhat reá! Hiába az elnyomás is, a hivatalos álláspont, a rábeszélés, és a sok szemfényvesztő elmélet, hiába hogy bizonyos korok közvéleménye nem ismeri el egyes népek létét; attól ezek a népek a valóságban még élnek és léteznek - még ha esetleg csak nehezen, a kihalás útját taposván is. Hasonlóképpen a bunyevácok, a bosnyákok, a horvátok is, mind-mind önálló - egymástól és a szerbektől is - független népek, hiába hasonlít a nyelvük, s hiába tagadták-tagadják bizonyos korokban, sokszor önnön rétegeik is ezt. Hiába is egy a nyelvük - akár! Ezek a népek és népcsoportok ugyanis másik oldalról értik a „nyelvében él” szemléletet: hát éppen azért bosnyák a bosnyákok nyelve, mert „nyelvében él a nemzet”! S ezt nem szabad megtagadni egyetlen nemzeti önazonossággal bíró néptől sem. Az nem lehet igaz, hogy a nyelvi-szellemi népirtást kizárólag nemzetállami függetlenség, esetleg háborúk árán úszhatja meg egy - csak etnikumában, puszta létében is - számontartást igénylő, öntudati szabadságra vágyó nép, ha egy másik nép nemzetieskedői teszik rá a kezüket. Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér szabadságot a magyarországi bunyevác nemzetiségnek…!

  Erre ugyanis, a bunyevácok esetében valójában minden törvényi föltétel adott. Mert a bunyevácság nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó bunyevác lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán - mint láthattuk - valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá! Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok, és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A bunyevácság eredetéről és nyelvi hátteréről szóló fönti vázlat ráadásul, természetesen kiegészül azzal a sajátos, külön fejlődő, és javarészt sajnos föl sem tárt nemzeti történelemmel, ami végül teljes tanúbizonyságot tesz a bunyevác közösségi érdekek kifejezésére és védelmére hivatott külön nemzeti összetartozás-tudatról is. Mindenekelőtt íme néhány fontos adat a magyarhoni bunyevác történelem főbb mozzanatait illetően.

  E sok évszázados magyarországi népcsoport - máig föltárt, és tudományos kutatás alá vett történeti források szerinti - első említése 1622-ben történik, a Matkovics János által kért bajai bunyevác plébánia kapcsán.14 Valójában azonban, csak az 1687-es nagy bevándorlásuk után váltak itt közismertté. Kevésbé ismert, hogy 1848/49-ben a bunyevácság Kossuth egyik legharcosabb, legönföláldozóbb népe volt; és nem csupán Sztratimirovicsék - Bácsszenttamás (ma Cpбoбpaн)15 és Tiszaföldvár (ma Бaчкo Гpaдиштe), majd Zenta (ma Ceнтa) magyar, zsidó, és egyéb hazafias lakosságát is fölkoncoló - szakadár rácsága ellen, hanem a később itt megjelenő horvát-szlavón bán, Jellacsics József (Josip Jelačić) hadaival szemben is.16 Grosschmid Gábor például, aki Bács-Bodrog megye 1848-as újoncállító biztosaként, három hónap alatt majdnem 10.000 honvédújoncot állított ki a legcsekélyebb kényszer nélkül; azt írja az emlékirataiban, hogy még a németek és a sokácok, különösen pedig a bunyevácok és ruténok is „jókedvvel ugrottak a mérték alá.”17 Zomborban ilyen rác és bunyevác hazafiakból állították októberben föl az egész 34. honvédzászlóaljat. A bunyevácságnak akkor - és még közel egy évszázadig - a nagyszerb nemzeti bekebelezés ellen kellett védekeznie. Az 1918-as szerb megszálláskor, és közvetlenül Trianon után ezért, a bunyevácok és sokácok egy saját vajdaság fölállításának igényével küzdöttek a belgrádi nagyszerb törekvések ellen.18

  Csak a nagyszerb nyomás megtörését követően kerülhetett igazán napirendre az ugyanolyan szándékú nagyhorvát bekebelezés veszélye. A bunyevácokat és sokácokat horvátnak kikiáltó eszmekör ezért igazán csak 1936-tól tudott erősebben érvényesülni.19 A szlavón eredetű s horvát nemzetiségű Titó által meghatározott legutóbbi korszakban pedig, a bunyevácokat látszólag már egyértelműen és visszafordíthatatlanul bekebelezte a nagyhorvát nemzeteszme. A hallatlanul erős összdélszláv nyomás csak az egységes titói állam megbomlásával, és általában a lelkiismereti- és szólásszabadság itt is megnyilvánuló hatása nyomán csökkent. Ennek köszönhető a bunyevác kérdést is övező, mind szabadabb nemzetek közti légkör. Délvidéken (Vajdaságban) 1991 óta újra lehetnek bunyevácok és sokácok az emberek, minek következtében a magukat horvátoknak vallók száma rohamos csökkenésnek indult. Hasonló folyamat várható hazánkban is, mert amennyiben a bunyevácság itt is fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a bunyevácság számát illetően látványos emelkedés fog bekövetkezni. Ez a fölszabadulás természetesen akkor is be fog következni, ha ezt bármiféle hatalmi erővel meg próbálják akadályozni - csak akkor még kifejezettebb lesz.

  Tekintettel arra, hogy a mai „horvát népcsoportok” eredetének bármilyen tudományos igényű kutatása ma még óhatatlanul beleütközik a dáko-román folyamatossági elmélet horvát változatába, a bunyevác kérdés kapcsán is elengedhetetlen a szlavón-horvát elmélet behatóbb cáfolata. Amennyiben ugyanis a létében fenyegetett bunyevácság a tudományos érvelés teljes fegyvertárával kívánja megvédeni nemzeti öntudatát attól a történelmi sorstól, ami például a szlavónokat érte; elkerülhetetlen, hogy minden ilyen nagyhorvát törekvést maradéktalanul leleplezzünk. Csak így óvhatjuk meg a bunyevácokat attól, hogy őket magukat is 'tősgyökeres horvátokká' kiáltsák ki éppen azok, akik maguk sem tősgyökeres horvátok - hanem ugyancsak bunyevácok, szlovénok, vagy bosnyákok. A bunyevácság önálló nemzeti létének kérdésében tehát, semmiképpen sem szabad többé figyelmen kívül hagyni az itt vázolt néptörténeti-, nyelvtörténeti-, és egyéb ide vágó tapasztalati tényeket. A tények nem ismerete ugyanis nem ment föl senkit, a felelős és oknyomozó döntés kötelezettsége alól…

  Foglaljuk ezért össze ezeket itt végül tételes sorrendben! 

  
  1. Magyarországon nem ismeretesek a bunyevácsággal kapcsolatos azon alapvető tények, miszerint itt nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, és nem horvát etnikai területről származó népcsoportról van szó.
  2. Magyarországon így, az sem ismeretes, hogy a dinári térségből elszármazó bunyevácok elhorvátosodása helyett, éppen a történelmi Horvátország vált bunyeváccá, a 17-18. századi népmozgások nyomán.
  3. Magyarországon ma már tökéletesen ismeretlen az a történeti tény, hogy az eredetiséget nélkülöző történeti háttér okán nem a bunyevácok, hanem éppen a mai horvátok etnikai jogfolytonossága vonható kétségbe.
  4. Magyarországon ma már ugyancsak tökéletesen ismeretlen az, az ok-okozati történeti tényező, hogy az itteni bunyevácok már csak azért sem lehetnek horvátok, mert az őket horvátnak erőltetők sem horvátok eredetileg.
  5. Magyarországon ma már úgyszólván ismeretlen az a történeti tény, hogy a Zágráb és Varasd megyékben élő őslakosok közül nemzetiségi hovatartozás tekintetében sokan még a 19. század végén is szlovénok voltak.
  6. Magyarországon azt is készségesen elfeledik, hogy az efféle szellemi-nyelvi népirtást általában éppen a kiirtandó nemzet már beolvasztott tagjai hajtják végre - s hogy így van ez a bunyevácok esetében is.
  7. Magyarországon nem ismeretes, de ugyancsak nyilvánvaló történeti tény a nagyhorvát nacionalizmus azon különlegessége, ahogy megpróbálja kisajátítani, és nemzettudatilag bekebelezni a szomszédos népeket.
  8. Magyarországon az is csak kevéssé ismert tény, miszerint az elhorvátosításnak valós esélyt ad az a sajátos körülmény, hogy a délszláv népek dinári nyelvcsaládja valójában egymástól nem elhatárolható nyelvezettel bír.
  9. Magyarországon nem ismert tapasztalati tény, hogy a nemzeti lét elismerése alapvetően mindig politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel címkézett nyelv dukál - legyen az akár azonos is, egy másik nyelvvel.
  10. Magyarországon ma alig ismert történeti tény, hogy a bunyevácság úgy a nagyszerb, mint a nagyhorvát nemzeti bekebelezés ellen mindig erélyesen küzdött: 1848-ban fegyverrel, 1918-tól politikai mozgalmakkal.
  11. Magyarországon rosszul ismert történeti tény, hogy az éppen muravidéki születésű Titó korszakában, a bunyevácságot csak látszólag kebelezte be egyértelműen és visszafordíthatatlanul a nagyhorvát nemzeteszme.
  12. Magyarországon nem ismerik föl, hogy a horvát-bunyevác vita eldöntésében nem csak a horvát, de a szerb felet, sőt; a semleges osztrák és olasz történetírást, netán a szlovén-, vagy bosnyák tudósokat is meg kéne kérdezni.
  13. Magyarországon hitetlenkedésre talál az a már tapasztalt statisztikai tény, hogy ha a bunyevácság fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a létszámát illetően is látványos emelkedés fog bekövetkezni.
  14. Végül pedig tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét, ma már csak horvát részről tagadják, a magyarországi véleményalkotóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint az ide bevándorolt bunyevácok soha nem vallották magukat a múltban horvátnak!
 

  A magukat ma továbbra is horvátnak érzők tisztességének és szabad akaratának védelmére legyen viszont mondva, hogy a nemzeti lét legfőbb ismérve természetesen nem a tényszerű történeti származás, nem is a saját nyelv; hanem mindenekelőtt a nemzeti önazonosságtudat. Ilyen szempontból pedig, a magyarországi horvátság nemzeti léte éppolyan bizonyos, mint az önmagukat bunyevácoknak, vagy bosnyákoknak érző, és valló lakosok; hiszen „annak értékelése és felmérése, hogy egy nemzeti kisebbség meglétének tárgyi ismérvei megjelennek-e, nem képezheti a tudományos kutatás és következtetés tárgyát” - olvashatjuk a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia néprajzi intézetének, horvát-bunyevác kérdéssel foglalkozó állásfoglalásában is. Mely egyébként nem csak arra figyelmeztet - joggal - miszerint „egy bizonyos sajátosság ráerőltetése az e kérdésben érintett személyekre, illetve a tudományos vélemény politikai eszközként való fölhasználása” megengedhetetlen; hanem hogy „a bunyevácok egy külön etnikai önazonosságtudattal rendelkező csoportot képeznek, mit jogilag nézve - a nemzetközi joggal, és a nemzeti kisebbségek jogait tiszteletben tartó államok demokratikus mintáival összhangban - külön nemzeti kisebbségnek kell tekinteni.”

  Ugyancsak a szerb tudományos akadémia állásfoglalásában olvasható, miszerint „az Európa Tanács Tanácsadó Bizottsága, amely az Európa Tanács Miniszteri Tanácsát segíti a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény alkalmazásának felülvizsgálatában, és amely a kisebbségvédelem terén elismert és elfogulatlan szaktekintélyekből áll” megállapította; hogy, noha az elmúlt években Délvidéken „a horvát és a bunyevác sajátosságok kölcsönös viszonyához kapcsolódó viták” is voltak, „ezt a kérdést a keretegyezmény 3. cikkelyében foglalt elvek teljes tiszteletben tartásával kell megközelíteni, és nem kellene megkísérelni bizonyos sajátosságot ráerőltetni bárkire, aki ebben a kérdésben érintett. Ilyen értelemben a Tanácsadó Bizottság üdvözli azt a tényt, hogy a 2002-es szerbiai népszámlálás egyenlő mértékben ismeri el az említett sajátosságokat.” A horvát határokon kívül élő bunyevácok zöme tehát, ezáltal máris kiszabadult nagyhorvát börtönéből; mit a magyarországi bunyevácok önállóságáért küzdő kezdeményező bizottság is meg kíván ismételni - ha nem Budapesten, akkor Strasbourg-ban.

  Aki azonban történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon kívánja támadni a bunyevácok nemzeti különállóságát, mint azt sajnos az MTA - mint utóbb kiderült: ügydöntő - állásfoglalása is teszi, az mindenekelőtt a magyarországi horvátok múltjáról rántja le a leplet; miután gyorsan kiderülhet, hogy történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon ők is mind bosnyákok, bunyevácok, és szlovénok! Mindezek figyelembe vétele után tehát tisztelettel kérem, a Magyar Tudományos Akadémia Ön által képviselt 2006. április 11-ei állásfoglalásának oknyomozó, nagyhorvát történeti-nyelvi elméletektől megtisztított, valós tudományos tényeken alapuló, s minden politikai befolyástól mentes fölülvizsgálását.  

  Kelt Baján, 2006. december 7-én. 

          Délvidéki S. Atilla

JEGYZETEK 

1 Lásd Borovszky Samu [szerk.]: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog Vármegye. I. kötet, 395. o.

2 A történelmi Tótország, vagy régi Szlavónia, lényegileg az erdélyi vajdasággal egyenértékű tartománya volt Magyarországnak, amit csupán az Árpádkor végétől általánossá lett közös kormányzat, egységes közigazgatás kapcsolt össze, a Kapellák-Bihács vonalától délre eső Horvát Királysággal. Erre nézve lásd: Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest 1991. 109-111. és 115. o.

3 Lásd Csorba Béla [szerk.].: Affelett sokszor harcolást töttek. Források a Délvidék történetéhez (Bölcs Leótól Nagy Szülejmán századáig). I. kötet. Budapest, 1997, 120. o.

4 Lásd Istorija Naroda Jugoslavije. I. kötet. Belgrád, 1953. 168. o.

5 Lásd Bán Péter [szerk.]: Magyar történelmi fogalomtár. II. kötet. Budapest, 1989. 250. o.

6 Balogh Albin: Ország és nyelv a magyar történelemben. Budapest, 1928. 142. o.

7 Kiszely István: A Föld népei. I. kötet. Európa népei. Budapest, 1979. 456. o.

8 Lásd Cvíjics: Balkanszko poluosztrvo i Juzsnoslovenske zemlje - Osznovi Antropogeografije. II. könyv, Beográd, 1931. /Cyrill/ 234. o.

9 Noha magyar részről csekély figyelmet kap a bosnyákok betelepedése, tény; hogy már a 17. század második felétől kezdve százezerszámra érkeztek a történelmi Szlavónországba. Hegyi Klára szerint például, egyedül a bosnyák ferences tartományfőnök százezer embert telepített át az 1680-as években a Száva innenső oldalára. Lásd Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén; Magyar História, Budapest, 1982, 184. o. Illetve P. Unyi Bernárdin OFM: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest, 1947. 74. oldal. Valamint Fra. Batinić M. V.: Djelovanje Franjevaca. II. kötet. 161-163. o. Pavičić Stjepan: O govoru u Slavoniji do turskih ratova i velikih seoba u 16. i 17. stoljeću. c. tanulmánya szerint pedig, még csak a 18. század elején indultak el a katolikus bosnyákok igazán nagy tömegei Szlavóniába (Tótságba), mit a korabeli évkönyvek újfent százezerre becsülnek. De errefelé még 1739-ben is hasonlóan kiterjedt bosnyák-telepítés folyt.

10 Szlavónia (Tótság), azaz Tótország (Szlavónország) neve alatt a magyar törvényhozás azonban még 1741-ben is „csak felső Szlavóniát, értsd: Varasd, Zágráb és Kőrös megyéket értette”. Lásd Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz; Pest, 1861. 51. o. Ezt követően változott meg a helyzet, de államjogilag a magyar állam csak 1868-ban mondott le e történelmi Tótországról.

11 Lásd Unyi Bernárdin: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Budapest, 1947. 24. o.

12 Lásd Gavrilović Slavko: Srbi u revoluciji 1848-49. In Istraživanja 5. Novi Sad, 1976. 287. o.

13 Unyi i. mű: 216. oldal.

14 Lásd: Unyi i. mű: 25. és 63. oldal. Unyi hivatkozik Fermendzsin Özsébre: Acta Bosniae. 367. old. In tab. Vol. Memoriali 382, fol. 93. és 114. o.

15 A bácsszenttamási magyar hazafias lakosság tömeges halálra kínzatását lásd Délvidéki S. Atilla: Az 1848-as Bácsszenttamás véres titkai. In Bácsország, 2001/I-IV. 71-78. o. Már a diplomadolgozatomat is egyébként, a föltáratlan 1848-as bácsszenttamási vérengzés történeti kútfőinek a tárgyából írtam. Ez jelent meg e lerövidített tanulmányban a Bácsország című szabadkai honismereti szemlében; ahol a bácsszenttamási magyarság szakadárok által történt lemészárlását bizonyító forrásaimat tárom föl. A borzasztó történet irodalmi földolgozását Jókai Mór végezte el, még 1850-ben; a Szenttamási György c. novellában.

16 Lásd Lebl Arpad: Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848-1849. Novi Sad, 1960. 25. o.

17 Grosschmid G.: Az utolsó báró Kray a szerbek között 1848-1849. In Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának Évkönyve. II. évf. 104. o.

18 Lásd Unyi i. mű: 216. oldal.

19 Lásd ugyanott. 
 

  
  1. A bunyevác nép önálló nemzetiségi léte Magyarországon (összefoglaló)
 

  Mindenki tudja, aki csak valamelyest is tisztában van a délszláv múlttal, hogy a nemzetieskedő horvát politikusok és történészek mindig is egy sajátos módon dicsőítő történelemképpel támadtak, a „hegyi horvátoknak” kikiáltott krajnai-karintiai-stájerföldi szlovénokra, továbbá a „horvátság virágaként” fölmagasztalt muzulmán bosnyákokra, de a „vörös-horvát” montenegróiakra, sőt - még a szerbek nemzeti önállóságára is.

  A nagyhorvátok jellegzetes fegyvere ez. Mindezen horvátosítási kísérleteknek pedig végső soron az a nyelvtudományi tény ad valós esélyt, hogy a délszláv népek dinári csoportja - a horvátok, a montenegróiak, a szerbek, a bunyevácok, és a bosnyákok - mind olyan egymástól nagyon nehezen elhatárolható nyelvezetű népek, akik tökéletesen meg tudják érteni egymást. Az azonban nem várható el egy, magát független államnak vagy önálló nemzetnek nyilvánító közösségtől, hogy ne legyen saját nyelve! Nem beszélhetnek tehát a szerbek sem bunyevácul, vagy montenegróiul, de a bunyevácok sem horvátul, vagy bosnyákul; hanem ki-ki a maga nevével illeti a nyelvét is. Nem nyugat-balkáni sajátosság ez: a hivatalos norvég nyelv például, tulajdonképpen azonos az irodalmi dán nyelvvel!1 A bolgár és a macedón, de a tadzsik és perzsa között is annyi a különbség mindössze, mint talán a székelyek és a palócok nyelve között.2 Mégsem beszél egyetlen norvég sem „dánul”, egyetlen bolgár sem macedónul és egyetlen perzsa sem tadzsikul. Sem pedig fordítva. Az egyes nemzetek nyelvkérdése tehát bizonyos esetben nem is nyelvészeti, hanem merőben politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel megbélyegzett nyelv is dukál - legyen az nyelvészeti szempontból bármennyire is azonos, egy másik nyelvvel.

  Másrészt, ezt a „nyelvében él a nemzet” elvet tagadják az Angliával, angol nyelvükkel is 'vígan' háborúzó írek és amerikaiak. Vagy a már csak szerbül tudó, de magukat még mindig magyarnak valló és érző, Budapest által rég elfeledett szerémségi, és temesközi magyarok. Hiába tehát a nyelv, a nemzettudat akár fittyet is hányhat reá! Hiába az elnyomás is, a hivatalos álláspont, a rábeszélés, és a sok szemfényvesztő elmélet, hiába hogy bizonyos korok közvéleménye nem ismeri el egyes népek létét; attól ezek a népek a valóságban még élnek és léteznek - még ha esetleg csak nehezen, a kihalás útját taposván is. Hasonlóképpen a bunyevácok, a bosnyákok, a horvátok is, mind-mind önálló - egymástól és a szerbektől is - független népek, hiába hasonlít a nyelvük, s hiába tagadták-tagadják bizonyos korokban, sokszor önnön rétegeik is ezt. Hiába is egy a nyelvük - akár! Ezek a népek és népcsoportok ugyanis másik oldalról értik a „nyelvében él” szemléletet: hát éppen azért bosnyák a bosnyákok és bunyevác a bunyevácok nyelvének a neve, mert „nyelvében él a nemzet”! S ezt, a saját nyelv népnévből leképzett nevét nem szabad megtagadni egyetlen nemzeti önazonossággal bíró néptől sem. Az nem lehet igaz, hogy a nyelvi-szellemi népirtást kizárólag nemzetállami függetlenség, esetleg háborúk árán úszhatja meg egy - csak etnikumában, puszta létében is - számontartást igénylő, öntudati szabadságra vágyó nép, ha egy másik nép nemzetieskedői teszik rá a kezüket. Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér szabadságot a bunyevác nemzetiségnek…!

  Ez a méltatlanul háttérbe szorított délszláv nép a kutatók nagy többsége szerint a Dinári hegységből rajzott ki az oszmán hódítások következtében a 15-17. században. A bunyevácok széttelepedése egyrészt a Kapelláktól délre fekvő történelmi Horvátország északi térségébe (Zára környékére), másrészt a magyar korona fönnhatósága alatt maradó tengerparti és likai vidékekre irányult. Az erőszakos nagyhorvát mozgalom azonban elhorvátosította őket az elmúlt száz év alatt, noha ez a beolvadás még talán nem teljesen tökéletes. Így tehát, Sokcsevits Dénes szerint a „bunyevác népcsoport zöme ma a Horvát Köztársaságban él, de Délnyugat-Bosznia és Nyugat-Hercegovina horvátsága is eredetében, nyelvjárásában a bunyevácokhoz köthető. Becslések szerint ma kb. minden ötödik horvát, vagyis közel egymillió fő bunyevác eredetű. Új horvátországi lakóhelyeiken a 18. századi források és ma is létező helynevek (pl. Bunjevci község Gorski kotarban a Károlyváros-Fiume útvonal mentén) tanúsága szerint ugyanúgy alkalmazták magukra nézve a bunyevác nevet, mint a Duna mentére költözött társaik.”3 A „magyarországi horvátság valaha igen népes, erős etnikai csoportjának”4 számító bunyevácokról azonban, a hangadó horvát történetírók jelentős része több valótlanságot is állít. Elsősorban azokra a múlt századi elméletekről és történetírói hiedelmekről van szó, amelyek többek közt a bunyevácokat is horvát eredetűnek állítják be; holott ezt még annyi eséllyel sem tudjuk valószínűsíteni, mint ennek a szöges ellentétét. Mármint azt, hogy a mai horvátok erednek a bunyevácoktól.

  Az ugyanis nehezen vitatható, hogy a mai bunyevácok bunyevácoknak érezték magukat 5-6 évszázaddal ezelőtt is a dinári törzsterületükön, míg az az állítás, miszerint a mai horvátok elei annak idején is horvátnak érezték volna magukat - igencsak vitatható, semmivel sem alátámasztható. Tekintettel arra, hogy a mai horvát nemzet nagy része, mint azt maga Sokcsevits is elismeri, eredetileg bunyevácokból, sokácokból, szlavónokból és bosnyákokból állt össze a 19. század végére.5 Ráadásul úgy, hogy mindeközben a történelmi Horvátország területén - a mai Dalmáciában - élő történelmi horvátság csakáv szórványai úgyszólván ki is maradtak a „horvát-szlavón” politikai nemzeteszméből: a dalmáciai katolikus lakosság Trianon után „lett” fokozatosan horváttá, addig ő is csak „katolikus” volt s legföljebb „bunyevác” meg „dalmát”.6 A valóság tehát az, hogy a bunyevácok a történeti források alapján soha nem vallották magukat horvátnak a múltban s hogy legújabban is csak a Zágrábból erőltetett 19-20. századi új-horvát nemzeteszme hatására vállalják be az állítólagos horvát származásukat - amiből mi sem igaz. Ennek semmilyen tudományos alapja nincs, hiszen olyan kútfőt még nem sikerült találni, ami szerint a középkori vagy török kori bunyevácok bármelyike is horvátnak képzelte volna magát. Ez pedig, minden esetre sokatmondó tényező. Minden forrásunk azt bizonyítja, hogy a mára horváttá tett lakosság jelentős része korábban bunyevácnak tudta magát, olyan népnek, amelyik legföljebb hírből ismerte horvát szomszédai nevét.

  Egyszerűen nem igaz tehát, hogy a balkáni területekről „horvátok tömegei is magyar földre települtek” volna, akár a 18. században, akár a török korban.7 Magyarországra csak a Dinári hegységtől északra eső sokácok, bunyevácok, bosnyákok, rácok (szerbek) - és kisebb mértékben szlavónok kerültek. A „középkorban (IX-X. század) a mai Horvátországon túl Bosznia-Hercegovinát egyes részeit is magába foglaló horvát etnikai terület”8 is egy koholmány, ilyesmi soha sem létezett. Az lehet, hogy ma már „horvát etnikum által lakott területekről rajzott ki az oszmán hódítások következtében a XV-XVII. században a bunyevác népesség mai horvátországi lakóhelyeire,”9 ám ebből éppen az következik, hogy a mai horvátok rajzottak ki a bunyevácok ősi területeiről - éspedig mint csak utóbb elhorvátosított bunyevácok -, nem pedig fordítva: ez a visszavetítés a történettudomány halála lenne. A török kori „maradék horvát és szlavón vidékek” sem tartoztak bele a sokat emlegetett „horvát etnikai terület” középkori keretébe. Talán túl vagyunk már azokon a korokon, amikor minden bizonyíték és alap nélkül minősíthet valaki bizonyos „bunyevácokból, sokácokból, (katolikus) bosnyákokból, dalmátokból stb. álló” népcsoportokat horvátnak, szerbnek vagy éppen bosnyáknak, ráadásul visszavetítve ezt a történelmi régmúltba is.10

  Tényekkel hadakozni haszontalan dolog, hacsak nem állnak a hadakozók mögött kézzelfoghatóbb „érvek” is.11 Tudjuk, kizárólag ilyen „érvek” éltetik a nagyhorvát eszmét is. A bunyevácság azonban nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó bunyevác lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá!12 Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A tények nem ismerete pedig nem ment föl senkit, a felelős és oknyomozó döntés kötelezettsége alól…

  Aki történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon kívánja támadni a bunyevácok nemzeti különállóságát, az mindenekelőtt a magyarországi horvátok gondosan takargatott múltjáról rántja le a leplet Budától a Kapellákig; miután gyorsan kiderülhet, hogy történeti, etnikai vagy nyelvi alapon ők is mind bosnyákok, bunyevácok, és szlovénok. Tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét, ma már csak horvát részről tagadják, a magyarországi véleményalkotóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint az ide bevándorolt bunyevácok a történeti forrásainkban soha nem vallották magukat horvátnak!

  A magukat ma továbbra is horvátnak érzők tisztességének és szabad akaratának védelmére legyen viszont mondva, hogy a nemzeti lét legfőbb ismérve természetesen nem a tényszerű történeti származás, nem is a saját nyelv; hanem mindenekelőtt a nemzeti önazonosságtudat. Ez lehet a horvát, de lehessen a bunyevác is…! 

                  Délvidéki  S. Atilla 
                   

JEGYZETEK 

1 Ennek a norvég-dán nyelvnek bukmol a neve. Ez a mai Norvégiában uralkodó köznyelv különösen közel áll a dánhoz, amiből származik. Lásd Kan A. Sz.: A Skandináv országok története (Dánia, Norvégia, Svédország), 7. oldal. Budapest, 1976.

2 Szintén az újperzsa nyelv területileg elkülönült változatai a cirill betűkkel írt tadzsik, valamint az afganisztáni dari.

3 Lásd Sokcsevits Dénes: A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban. http://bunyevac.com/ Az itt említett, hagyományos (konzervatív) horvát történlemszemléletet ezúttal elsősorban e jeles magyarországi horvát történettudós által fölvázolt történelemképen keresztül mutatjuk be.

4 Az idézetet lásd Sokcsevits Dénes: A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban. http://bunyevac.com/

5 Lásd Sokcsevits Dénes: i. mű.

6 Lásd Unyi Bernardin: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története, 215. oldal: „abban az időben a nép Dalmáciában és Szlavóniában sem tudta milyen származású…” Budapest, 1947.

7 Lásd Sokcsevits Dénes: i. mű.

8 Lásd Sokcsevits Dénes: i. mű.

9 Lásd Sokcsevits Dénes: i. mű.

10 Lásd Sokcsevits Dénes: i. mű.

11 Lásd pl. Titó és Milosevics „érveit” vagy éppen Slotát és a tankjait.

12 Lásd Unyi Bernardin, i. mű 22-24. és 74. oldal. Budapest, 1947.

 
 

  III.

  Kisnépek a nagyhorvát nemzeteszme örvényében

  Szép összefoglalója Sokcsevits Dénesnek A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban című tanulmánya a bunyevác történelemnek, azzal az alapvető fönntartással azonban, hogy már a címe is a nagyhorvát nemzeteszme és történetírás szempontjai szerint íródott.

  Természetesen a tanulmány tartalma is ennek megfelelő, hiszen például Dalmáciába helyezi ugyan a történelmi Horvátországot, ámde azzal a megtoldással - politizáló történelemtorzítással - miszerint azért a Zágráb szélesebb térségében elterülő Tótország (vagy ahogy utóbb nevezték: Szlavónország) is horvátlakta lett volna. Hogy azonban ezt mire alapozzák egyesek, az rejtély. A történeti források tanúsága szerint ugyanis, Magyarországnak ez az egyszerű tartománya akkor még hírből sem ismerte a horvátokat, mert lakói a magyarok mellett valójában a tótnak is nevezett szlovénok (szlavónok) voltak - amit Sokcsevits úrnak is tudnia kell. Itt jegyezte meg a “szlavisztika atyjának” - a morva Dobrovskinak - 1809 február 6-án írt levelében Jernej Kopitar, a nagynevű szlovén nyelvész; hogy a három történelmi szlavón megye lakóit csak nemrégtől fogva “nevezik horvátországiaknak, földrajzi s nem néprajzi értelemben”.

  Kopitár aztán le is szögezi, hogy “származás szerint valójában nincsenek horvátok a Kulpától északra, hanem csak földrajzilag vett horvátországiak, akik pedig vendek (szlovénok) a származásuk szerint”. Nem csupán a szlovén tudósok írogatnak azonban így, de némely alaposabb magyar történész is leszögezi, hogy a vendek a Muravidéken kívül még “Horvátországban, Szlavóniában [is] éltek, a múlt [19.] század végén”. Balogh Albin is egyértelműen leírja, miszerint “vendek vagy szlovének mint ősrégi lakók, eredetileg karantán (korunt) szlávok, nagyjából a mai szlovén területen laktak, beleértve Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket is.” Idézhetünk azonban korunkbeli kutatótól is ilyen értelmű összegzéseket. Kiszely István például kijelenti, miszerint “valaha egész Isztria és Friuli szlovén volt. Délen a horvátok felé határuk a Kulpa, és Száva mentén húzódott a Boszna torkolatáig, majd ettől északra egész a Dráva torkolatáig.”

  Természetesen a szerb tudósok is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. “A szlovénok az alpi Krajna mellett a polgári Horvátország (Varasd, Zágráb és Kőrös megye) és Szlavónia nagy részén is megtelepedtek” -- olvashatjuk például Cvijicsnél. “A horvátok egy része a Dráva és a Száva között Zágráb környékén igazságtalanul viseli ezt a nevet” - írja például Karl Eckerman, éppen 1848-ban. “Ők szlovénul beszélnek, míg a horvátok többi részének nyelve a szerb felé hajlik.” Adolf Fickernek, Az Osztrák Monarchia lakossága című könyve szerint pedig, az összes szlovén száma megközelíti az egymillió-kétszázezret. Csakhogy ő ennek csupán kétharmadát teszi Belső-Ausztriába, a maradék közel négyszázezer szlovént Horvát-Szlavónországban találja meg. “A horvátországi szlovénok - azonban, jegyzi meg 1860-ban - szinte teljesen el vannak horvátosítva; a horvátosítás helyenként még magára Alsó-Krajnára is átterjed”. A bunyevác önállóság kérdése tehát messzire vezet, amennyiben ezt éppen horvát részről támadjuk meg.

  A szerző föltehetően ugyancsak tudatában van a „magyarországi horvátság valaha igen népes, erős etnikai csoportjának” számító bunyevácokról alkotott mondatai alaptalanságának. Elsősorban azokra a múlt századi elméletekre és történelemmesékre gondolok itt, amelyek a bunyevácokat és sokácokat is horvát eredetűnek állítják be; holott ezt még annyi eséllyel sem tudjuk valószínűsíteni, mint ennek a szöges ellentétét. Mármint azt, hogy nem a régi bunyevácok voltak horvátok, hanem hogy éppenséggel a mai horvátok voltak bunyevácok. Az ugyanis nehezen vitatható, hogy a mai bunyevácok bunyevácoknak érezték magukat 5-6 évszázaddal ezelőtt is a Dinári törzsterületükön, míg az az állítás, miszerint a mai horvátok elei annak idején horvátnak érezték volna magukat - igencsak vitatható. Tekintettel arra, hogy - mint maga a szerző is állítja - a mai horvát nemzet nagy része eredetileg bunyevácokból, sokácokból, szlavónokból és bosnyákokból állt össze a 19. század végére.

  Ráadásul úgy, hogy mindeközben a történelmi Horvátország területén - a mai Dalmáciában - élő történelmi horvátság csakáv szórványai annak idején úgyszólván ki is maradtak ebből a „horvát-szlavón” politikai nemzeteszméből. Hiszen a dalmáciai katolikus lakosság Trianon után „lett” fokozatosan horváttá, addig ő is csak „katolikus” volt s legföljebb „bunyevác” meg „dalmát”. A valóság tehát az, hogy a bunyevácok a történeti források alapján soha nem vallották magukat horvátnak a múltban s hogy legújabban is csak a Zágrábból erőltetett 19-20. századi új-horvát nemzeteszme hatására vállalják be az állítólagos horvát származásukat - amiből mi sem igaz. Ennek semmilyen tudományos alapja nincs, hiszen olyan kútfőt még nem sikerült fölmutatnia senkinek sem, miszerint a középkori vagy török kori bunyevácok bármelyike is horvátnak képzelte volna magát. Azt viszont számtalan forrásunk bizonyítja, hogy a mára horváttá tett lakosság jelentős része korábban mindig is bunyevácnak tudta magát, olyan népnek, amelyik legföljebb hírből ismerte horvát szomszédai nevét. Egyszerűen nem igaz tehát, hogy a balkáni területekről „horvátok tömegei is magyar földre települtek”, akár a 18. században, akár a török korban.

  Magyarországra gyakorlatilag csak a Dinári hegységtől északra eső sokácok, bunyevácok, bosnyákok, rácok (szerbek) - és kisebb mértékben szlavónok kerültek. A „középkorban (IX-X. század) a mai Horvátországon túl Bosznia-Hercegovinát egyes részeit is magába foglaló horvát etnikai terület” is egy koholmány, ilyesmi soha sem létezett. Az lehet, hogy ma már „horvát etnikum által lakott területekről rajzott ki az oszmán hódítások következtében a XV-XVII. században a bunyevác népesség mai horvátországi lakóhelyeire,” ám ebből éppen az következik, hogy a mai horvátok rajzottak ki a bunyevácok ősi területeiről - éspedig mint csak utóbb elhorvátosított bunyevácok -, nem pedig fordítva. A török kori „maradék horvát és szlavón vidékek” sem tartoztak bele a sokat emlegetett „horvát etnikai terület” középkori keretébe. Talán túl vagyunk már azokon a korokon, amikor minden bizonyíték és alap nélkül minősíthet valaki bizonyos „bunyevácokból, sokácokból, (katolikus) bosnyákokból, dalmátokból stb. álló” népcsoportokat horvátnak, szerbnek vagy éppen bosnyáknak, ráadásul visszavetítve ezt a történelmi régmúltba is. Az ő bunyevácságuknak vagy bosnyákságuknak a megkérdőjelezése értelmetlen dolog, hiszen ez nemcsak a jelenkornak, de a történelemnek is világos ténye.

  Tényekkel hadakozni haszontalan dolog, hacsak nem állnak a hadakozók mögött kézzelfoghatóbb „érvek” is (lásd pl. Slotát és a tankjait). Tudjuk, kizárólag ilyen „érvek” éltetik a nagyhorvát eszmét is. A kérdés tárgyilagos és felelős eldöntése érdekében tehát szükséges lenne kiegészíteni a Sokcsevits Dénes munkájában megjelent ismereteket néhány alapvetően fontos, de elhallgatott történeti ténnyel. Hiszen a magyarországi horvátok képviselői oly alapon támadják a bunyevácok önálló nemzetiségét, mintha itt valójában tősgyökeres horvátokról lenne szó. Holott maguk sem azok. Amennyiben ugyanis, akár a bunyevácokban, akár a bosnyákokban, akár pedig a szlavónokban valaki tősgyökeres horvátokat vél látni, nem fogja tudni megmagyarázni azt a nyilvánvaló tényt, hogy miért hagyták volna el e horvátok a csakáv (čakavština) nyelvüket, és miért beszélnek ma ehelyett, a bosnyákok-szerbek stokáv (štokavština) nyelvén? Éppen azért, mert ők is eredetileg mindannyian a bosnyákok, bunyevácok és egyéb nemhorvát bevándorlók leszármazottai.

  A bunyevácság nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó bunyevác lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá! Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A tények nem ismerete ugyanis nem ment föl senkit, a felelős és oknyomozó döntés kötelezettsége alól…

      Foglaljuk ezért össze ezeket itt végül tételes sorrendben!

    1. Magyarországon nem ismeretesek a bunyevácsággal kapcsolatos azon alapvető tények, miszerint itt nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő és nem horvát etnikai területről származó népcsoportról van szó.

    2. Magyarországon így, az sem ismeretes, hogy a dinári térségből elszármazó bunyevácok elhorvátosodása helyett, éppen a történelmi Horvátország vált bunyeváccá, a 17-18. századi népmozgások nyomán.

    3. Magyarországon ma már tökéletesen ismeretlen az a történeti tény, hogy az eredetiséget nélkülöző történeti háttér okán nem a bunyevácok, hanem éppen a mai horvátok etnikai jogfolytonossága vonható kétségbe.

    4. Magyarországon ma már ugyancsak tökéletesen ismeretlen az, az ok-okozati történeti tényező, hogy az itteni bunyevácok már csak azért sem lehetnek horvátok, mert az őket horvátnak erőltetők sem horvátok eredetileg.

    5. Magyarországon ma már úgyszólván ismeretlen az a történeti tény, hogy a Zágráb és Varasd megyékben élő őslakosok közül nemzetiségi hovatartozás tekintetében sokan még a 19. század végén is szlovénok voltak.

    6. Magyarországon azt is készségesen elfeledik, hogy az efféle szellemi-nyelvi népirtást általában éppen a kiirtandó nemzet már beolvasztott tagjai hajtják végre - s hogy így van ez a bunyevácok esetében is.

    7. Magyarországon nem ismeretes, de ugyancsak nyilvánvaló történeti tény a nagyhorvát nacionalizmus azon különlegessége, ahogy megpróbálja kisajátítani, és nemzettudatilag bekebelezni a szomszédos népeket.

    8. Magyarországon az is csak kevéssé ismert tény, miszerint az elhorvátosításnak valós esélyt ad az a sajátos körülmény, hogy a délszláv népek dinári nyelvcsaládja valójában egymástól nem elhatárolható nyelvezettel bír.

    9. Magyarországon nem ismert tapasztalati tény, hogy a nemzeti lét elismerése alapvetően mindig politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel címkézett nyelv dukál - legyen az akár azonos is, egy másik nyelvvel.

    10. Magyarországon ma alig ismert történeti tény, hogy a bunyevácság úgy a nagyszerb, mint a nagyhorvát nemzeti bekebelezés ellen mindig erélyesen küzdött: 1848-ban fegyverrel, 1918-tól politikai mozgalmakkal.

    11. Magyarországon rosszul ismert történeti tény, hogy az éppen muravidéki születésű Titó korszakában, a bunyevácságot csak látszólag kebelezte be egyértelműen és visszafordíthatatlanul a nagyhorvát nemzeteszme.

    12. Magyarországon nem ismerik föl, hogy a horvát-bunyevác vita eldöntésében nem csak a horvát, de a szerb felet, sőt; a semleges osztrák és olasz történetírást, netán a szlovén-, vagy bosnyák tudósokat is meg kéne kérdezni.

    13. Magyarországon hitetlenkedésre talál az a már tapasztalt statisztikai tény, hogy ha a bunyevácság fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a létszámát illetően is látványos emelkedés fog bekövetkezni.

    14. Végül pedig tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét, ma már csak horvát részről tagadják, figyelembe kell vennünk azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint a Magyarországra bevándorolt bunyevácok soha nem vallották magukat a múltban horvátnak!

      Aki történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon kívánja támadni a bunyevácok nemzeti különállóságát, az mindenekelőtt a magyarországi horvátok gondosan takargatott múltjáról rántja le a leplet; miután gyorsan kiderülhet, hogy történeti, etnikai vagy nyelvi alapon ők is mind bosnyákok, bunyevácok, és szlovénok!

      Ez a történelmi igazság, ebből is kéne mindannyiunknak kiindulnia.   

        Délvidéki S. Atilla 
        Történészkutató, okleveles középiskolai történelemtanár (delvidekia@gmail.com)