Letölthető bunyevác
értelmező szótár ITT! Nyelv

Mivel ezen nyelvek használói kölcsönösen megértik egymást (egy-egy nyelv beszélői között a kommunikáció harmadik nyelvre való átváltás nélkül lehetséges, hogy tudományosan fogalmazzunk), továbbá egyik nyelvről a másikra való fordítás nem gyakorlat, közel másfélszáz éven keresztül egy nyelvként kezelték ezeket a délszláv eszme hírdetői.

A következőket mondta erről a témáról Nyomárkay István Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról című, a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2001. december 19-i közgyűlésén elhangzott előadásán :

„Abból kell kiindulnunk, hogy a déli szláv idiómák a Karavankáktól a Fekete tengerig egymásba fokozatosan átmenő dialektusláncot képeztek és képeznek, amelyben a szomszédos nyelvjárások beszélői kölcsönösen megértik egymást. Éles nyelvi határ a déli szláv nyelvek között nem is húzható. 1850-ben született meg a nevezetes Bécsi Egyezmény, mely a sto nyelvjáráson alapuló egységes, közös irodalmi nyelv mellett döntött. Hivatalosan tehát innen számíthatjuk az ún. szerbhorvát korszakot.  A szerbhorvát terminust a nemzetközi tudományos irodalomban AUGUST LESKIEN tette általánossá „Grammatik der serbokroatischen Sprache” című 1914-ben megjelent nyelvtanával. Az 1954-es Újvidéki Egyezmény (Novosadski dogovor) dekralálta, hogy a szerbek, horvátok és montenegróiak nyelve egy nyelv. Megfelelő tan- és kézikönyvek jelentek meg. Bosznia és Hercegovina 1993-as alkotmánya szerint a hivatalos nyelv a szerbhorvát vagy horvátszerb, a cirill és a latin betűs írás egyenrangú.”
(Nyomárkay István : Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról című, a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2001. december 19-i közgyűlésén elhangzott előadása.)

Ezt a közös nyelvet szerbhorvát (horvátszerb) nyelvnek nevezték, de gyakran lehetett találkozni csak horvát vagy csak szerb elnevezéssel. A politikai változások után az 1990-es horvát alkotmány kimondta, hogy a horvát nemzeti állam hivatalos nyelve a horvát, írása pedig latin betűs. Az új Jugoszlávia alkotmánya 1992-ben mondta ki, hogy a szövetségi köztársaság hivatalos nyelve az e-ző és/vagy ije-ző kiejtésű szerb, az írása cirill betűs.
Még az alkotmány elfogadásának évében, 1993-ban Bosznia és Hercegovina elnöksége változtatást javasolt, és rögzítették, hogy az országban a bosnyák, a szerb és a horvát nyelv ije-ző ejtésű változatát beszélik. A bosnyák nyelv hivatalos elismerést az 1995-ös daytoni egyezményben kapott. A bosnyák nyelv (bosanski jezik) az Osztrák-Magyar Monarchia idején mint az egységes Bosznia-Hercegovina hivatalos nyelve szerepelt. A felújított nyelvnek és névnek hagyománya van, ma a Boszniában élő muzulmánok nyelve, amely szilárd standarddal még nem rendelkezik.
A Crna Gora-i alkotmány 1992-ben kimondta, hogy a köztársaság hivatalos nyelve a szerb vagy szerbhorvát. A Crna Gora-i Pen Központ azonban 1995-ben deklarációban szögezte le, lehetetlenség az, hogy a montenegróiak anyanyelve egy másik nép nevét viselje, azaz a montenegrói nyelvet többé nem a szerb(szerbhorvát) variánsának, hanem önálló nyelvnek tekintik. E nyelv grammatikája és helyesírása 1997-ben jelent meg. Amiben ez a nyelv az egykori szerbhorváttól különbözik, az a nyelvjárási jelenségek köznyelvbe való beemelésébe való törekvés.
Déli szomszédaink nyelvi helyzetképe az önmagában való érdekességen túlmenően általános tanulságokkal is szolgál. Élő példákon láthatjuk a nyelven kívüli tényezők közvetlen és gyors visszahatását a nyelvre, egyrészt annak a beszélők részéről tanúsított értékelésére és megítélésére, másrészt magának a nyelvnek nemzeti tudatot formáló erejére is.”

Nyomárkay István egyetemi tanár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szláv és Balti Filológiai Intézet igazgatója volt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a hazai szlavisztika vitathatatlanul legtekintélyesebb professzora. 1996-ban , a Magyar Nyelvőr 120. évfolyamának 4. számában publikálta „Egy XIX. századi magyar-délszláv (bunyevác- szerb- horvát) műszótár című tanulmányát. ( A Magyar Nyelvőr a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának folyóirata.)

A szótár 1870-ben Szabadkán jelent meg, összeállítója a „bunyevác értelmiség jeles képviselője”, Sárcsevics Ambrus, akinek további szótárai láttak napvilágot (Elemi népiskolai Magyar-Bunyevácz-Sokácz szótára; Magyar-Szerb-Horvát-Bunyevácz-Sokácz könyvészeti szótár). A szótárt a „történelmi Magyarország egyik nemzetiségcsoportjának első szakszótárának” nevezte.

„Sárcsevics szótárában nincs nyoma az 1860-as évek végétől folyamatosan megfigyelhető horvát nyelvújítási törekvéseknek. Bunyevác kifejezéseit elsősorban az különbözteti meg a JPT szerb és horvát terminusaitól, hogy sokszor magyarázó körülírást alkalmaz ott, ahol a JPT egyetlen szót ad meg.”

„A délszláv értelmezésekben Sárcsevics először a szótár közvetlen használói számára érthető (vagy javasolt új) bunyevác kifejezést veszi fel, utána megadja a szerb és a horvát megfelelőket is. „

1862-ben Franjo Bodolskinak köszönhetően megjelent a János vitézt bunyevác nyelven, majd 1866-ban Bosko Vujic Bozo Sarcevic támogatásával kiadta Pestalic Dostojna plemenite Backe ( A nemes Bácskához méltó…) című költeményét.
1867-ben Popovic Vujictyval és Stefan Frusictyval együtt 1867-ben bunyevác naptárat (kalendáriumot) adott ki és ebben az évben megjelent az első bunyevác nyelven kiadott újság, a Seljak latin betükkel megjelent változata.

„Bozo Sarcevic és Ivan Antunovic is meggyújtották a népművelés lángját s megkezdték azt az akciót, amelynek csak az első világháború kirobbanása tudott véget vetni. A törvény által biztosított jogok alapján ők ketten megállapodtak abban, hogy a bunyevácok és sokácok számára, akiknek addig nem voltak anyanyelvükön írt könyveik, sem újságjaik — most ők lapot fognak kiadni. Hogy minél több embert megnyerjenek e célnak, Szabadkán összehívtak egy értekezletet, számítva a legtekintélyesebb bunyevac személyiségek, valamint a bunyevac értelmiség képviselőinek megjelenésére. Ez a vállalkozásuk azonban nem sikerült, mert a jelenlevők többsége kijelentette: „mi már elmagyarosodtunk". E kudarc azonban a kezdeményezőket nem ejtette kétségbe. Antunovic már 1869. augusztus 15-én felhívást intézett a bunyevácokhoz és sokácokhoz, amelyben bejelentette, hogy bunyevac és sokác újságot fog kiadni. Hangoztatva a hazafiság és népbe vetett hit szükségességét, Antunovic így fordult hozzájuk: „Kedves testvéreim, megvirradt, legyen hát vége a hasztalan panaszkodásnak, itt az idő és felhívunk mindenkit, akiben még bunyevac és sokác vér forr, hogy egyesüljünk, társítsuk erőnket és minden lehetőségünket, s mentsük meg népünket ... ".
( Urosevic Danilo :A könyvek, újságok, folyóiratok és olvasókörök fejlődése a magyarországi bunyevácoknál a XIX. század második felében )

„Bár a bunyevácok többsége éppen olyan örömmel üdvözölte Antunovió szándékát, mint a szerbek és a horvátok, akadtak még a bunyevác értelmiség képviselői között, különösen a hivatalnoki tisztséget viselők között, szép számmal olyanok is, akik minden erejükkel és hatalmukkal már a kezdet kezdetén el akarták fojtani az efféle próbálkozásokat. Ám Antunovic erős akarata, az egyszerű emberek támogatása legyűrte a nehézségeket. 1870. március 19-én megjelent a Bunyevác és sokác újság (Bunjevacke i sokacke novine) első száma. A lap céljairól szólva Blaz Modrosié elmondja: „Fáradságos munkánkat 1869-ben azért kezdtük, hogy felébresszük az alvó bunyevácokat és sokácokat, hogy talpra álljanak, s hogy olyan ösvényre tereljük őket, amelyen felkarolhatják a tanulságos könyvet, s a többi művelt nép után szaladhatnak, hogy még idejében odaérkezhessenek a templomhoz, amelyben művelődést kap mindenki, s külön is a szláv törzs.
A lap megjelenését lelkesen üdvözölték, mert ezáltal lehetővé vált, hogy körülötte tömörüljön mindenki, aki szívén viseli a népművelés ügyét. Az újság szervező ereje abban nyilvánult meg, hogy a bunyevác településeken hamarosan kis csoportok alakultak, amelyek terjesztették és támogatták a lapot, ama meggyőződés által vezetve, miszerint ezentúl „a bunyevác és a sokác a tudomány és a műveltség ösvényén soha többé nem fog elszenderedni". (U.D.)

„A bunyevác és sokác újság a nép művelésében látta az elnemzetlenedés megakadályozásának lehetőségét. A cikkírók állandóan hangoztatták, hogy minden művelt és kulturált nép szakadatlanul fejlődik, s a bunyevácoknak is követniök kell példájukat, ha nem akarnak mögöttük elmaradni. Az újságnak úgyszólván minden számában hangsúlyozták, hogy minden bunyevác hazafinak, különösen a tanítóknak és a papoknak szent kötelessége a népben a műveltséget terjeszteni, a népet megtanítani minden hasznos, szép és tanulságos dologra. A lap e népművelőknek állandó tanácsokat adott, hogyan segítsék elő az önképzést. Az olvasás, az önművelés és az önképzés — hangoztatta az újság — egyetlen biztosítéka annak, hogy a nép megszerezze a jólétet, s megmentse önmagát és fajtáját.” (U.D.)

A bunyevác anyanyelven megjelenő irodalomnak természetesen nemcsak támogatói voltak, hanem ellenzői is. Ők nemcsak a szerbek, horvátok és a magyarok köréből kerültek ki, hanem gyakran maguk az asszimilálódott bunyevácok is támadták az ügyet. Ők főleg a tisztviselők köréből kerültek ki, az állami hivatal szerintük megkövetelte a korlátlan lojalitást is az adott állam asszimilációs politikájához. Néha az egyház és a hivatalos állami szervek is bizonyságot tettek szűklátókörűségükről. A „bunyevác ébredéstől” való félelmük mint az később bebizonyosodott, indokolatlan volt, mivel az mindig az anyanyelv és a kultúra megőrzésére irányult, nem pedig az elszakadásra, mint a szerbek és a horvátok esetében. A Bunyevác és sokác újság a hivatalos szervek nyomására 1872. december 26-án megszűnt, de a következő évben kiadták a Vilát , ami korábban a Bunyevác és sokác újság mellékleteként jelent meg. Két év után a Vila kiadását is szüneteltetni volt kénytelen Antunovic püspök, majd Bajaszentistvánon indították újra a lapot, de ekkor már nem bunyevác, hanem az irodalmi szerb-horvát nyelven jelent meg. Emiatt a szerkesztőket számos bírálat érte, többek között maga a püspök is helytelenítette a bunyevác nyelv mellőzését. A végső döntést a bunyevác előfizetők mondták ki, akik egyszerűen lemondták a lapot, így az érdeklődés hiányában megszűnt. A bunyevác nyelvű sajtóra volt igény, a horvát nyelvűre nem…

„A bunyevác lapok megindítására tett kísérletekkel egyidőben megindultak a bunyevác egyletek létrehozására irányuló akciók is. A magyar, horvát és szerb kulturális fejlődés példája azt mutatta, hogy a kulturális célokat az iskolák mellett legjobban a különféle művelődési egyleteken keresztül lehet megvalósítani. Maga Antunovic is sokat tevékenykedett társadalmi téren, mielőtt a bunyevác újjászületés mozgalmát megindította. Kalocsán az ő nevéhez fűződik a takarékpénztár és a jótékony célú nőegylet megalakítása. Egyike volt a kalocsai olvasókör megalapítóinak is, amelynek maga is jelentékeny összeget adományozott könyvek vásárlására. Lapja megindítása után cikkeiben munkatársaival együtt szüntelenül buzdította a bunyevácokat, hogy vegyenek példát a műveltebb nemzetekről s kövessék ezeket. Konkréten is rámutatott arra, hogyan kell ezt tenniük: rendezzenek előadásokat és táncmulatságokat, ahogyan ezt a kalocsai magyar olvasókör teszi, s fordítsák a jövedelmet újabb olvasókörök és egyletek létrehozására. Felhívta a tanítókat és a papokat, hogy állandóan képezzék önmagukat, mert csak így tudnak majd népük műveltségéhez hozzájárulni, amihez arra is feltétlenül szükség van, hogy a népnek minden megyében és minden településen legyenek művelődési egyletei és jól berendezett olvasókörei.”  (U.D.)

Az olvasókörökben nemcsak az anyanyelvi újságok és könyvek voltak megtalálhatók, hanem ismeret terjesztő előadásoknak, műkedvelő egyesületeknek, énekkaroknak és színjátszó csoportoknak adtak otthont.

„A Vila nemcsak folyóirat volt, hanem központ is, amely maga köré tömörítette a bunyevácokat és a bunyevác olvasóköröket. Megszűnése után egyre érezhetőbbé vált egy központi bunyevác intézménynek a szükségessége. Először Baján próbáltak egy ilyen jellegű olvasókört létrehozni, de sikertelenül, mert a helyi hatóságok szigorú rendszabályokat foganatosítottak mindazokkal szemben, akik ilyesmivel próbálkoztak. Emiatt a volt Vila köré tömörült bunyevác értelmiségnek harcosabbik része fokozatosan áttelepült Szabadkára, ahol a 70-es évek végén a bunyevácoknak már nemcsak saját értelmiségük volt, hanem a helyi hatóságokban is egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani. Jórészt ennek köszönhető, hogy 1878-ban a szabadkai népkörből a bunyevácok kiválhattak és külön népi kaszinót alakíthattak. Ez már kezdettől fogva központi szerepet játszott minden nagyobbszabású bunyevác akcióban. Ezt belátta Antunovic is, aki Djeno Djulichoz írt levelében meg is jegyezte, hogy „mély meggyőződésem szerint ettől a kaszinótól függ nemcsak a szabadkai, hanem a többi magyarországi bunyevácok fejlődése is. Ha ez a népi kaszinó jól veti meg a maga ágyát, ezáltai nemcsak azt érjük el, hogy a bunyevácok szellemi művelődése jó talajba lesz elvetve, hanem azt is, hogy háromszoros termést hoz majd a maga bunyevác színterén.
Antunovic a szabadkai olvasókört is a népi műveltség székhelyének tartotta, olyan intézménynek, ahová az ember azért kell hogy járjon, hogy nemzeti szellemet szívjon magába. Éppen ezért azt tanácsolta, hogy a bunyevácok vigyázzanak rájuk, mint a szemük fényére, semmi esetre se engedjék meg, hogy valami mássá váljanak. „Nektek lehet politikai véleményetek, de semmiképpen sem engedhető meg, hogy ilyen véleményük legyen az olvasóköröknek. Ezekben csak a művelődésről szabad beszélni, mert az eddigi tapasztalat szerint a kormány mást nem tűrne el.
A szabadkai bunyevác kaszinó és annak különböző szekciói elsősorban a színjátszó társulat és a dalárda rendszeresen látogatták a bunyevác falvakat, ahol műsort mutattak be, művelték és bátorították a népet.
A bunyevác olvasókörök és újságok egyaránt fölvetették az anyanyelv kérdését, s azt a követelést, hogy valósítsák meg ama 1868-ban törvényben kimondott jogot, miszerint „az elemi iskolában az oktatás eszköze az anyanyelv". (U.D.)

„Az oktatásügy, az iskolák, az anyanyelvért folytatott harc, a nemzeti szellem ébresztése, az olvasókörök, a sajtó — mindez kapcsolatban állott egymással, s ezért a bunyevác hazafiak sem választották el ezeket a kérdéseket a maguk tevékenysége során, hanem egységben igyekeztek azokat megvalósítani. Folytatva Antunovic munkásságát, neveltje és legjobb tanítványa Mijo Mandic a tanítóképző elvégzése után Garán tanítóskodva tankönyveket kezdett írni a bunyevác falvakban működő azon iskolák számára, ahol az oktatás még az anyanyelven folyt. 1880-ban két tankönyvet adott ki, az egyikben a természetrajzot, a fizikát és a nyelvtant dolgozta föl, a másikban a földrajzot, történelmet és alkotmánytant. Ezekre a tankönyvekre nagy szükség volt, mert sok bunyevác tanító nem tudta jól a saját anyanyelvét, s akarva-akaratlanul is arra kényszerült, hogy csak magyar nyelven tanítson. Mandic már a következő évben (1881) tervbe vette lap megindítását is, s e célból mesteréhez, Antunovichoz fordult támogatásért. Mivel azonban 1883-ban Ivan Batori-Burnac megindította a Bunjevac c. lapot, Antunovic abban a reményben, hogy ez a lap kielégíti a bunyevácok szükségleteit, lebeszélte Mandicot a lapindításról.

Mandic és Antunovic hamarosan meggyőződhettek arról, hogy a Bunjevac nem tudja és nem akarja a bunyevácok szükségleteit kielégíteni, s ezért akciót indítottak egy másik bunyevác lap megindítása érdekében. Csatlakozott hozzájuk pop-Paja Kujundzic is. Mandic, aki 1884-ben Katymáron tanítóskodott, és Kujundzic, aki Bácsbokodon volt káplán, több ízben is meghányta-vetette, milyen kiadványra volna leginkább szükségük a bunyevácoknak. Kujundzic úgy vélte, hogy a naptár az, amelyet a parasztok leginkább vásárolnak, s hogy naptáron keresztül lehet legkönnyebben az egész néppel „elbeszélgetni", hatni reá és támogatni. Mandic viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bunyevácok számára újságot kell kiadni, mert az újság — gyakoribb megjelenése miatt — többet és gyorsabban segíthet a népnek. Mindkettő megmaradt a maga nézeténél. Kujundzic még ugyanabban az évben (1884-ben) megindította Danica c. naptársorozatát, amelyet később — szabadkai megjelenése miatt — Suboticka Danica néven jelentettek meg. A naptár hamarosan nagy sikert ért el, s 1889-ben már 4 ezer példányban nyomtatták. Ám Mijo Mandié is megvalósította a maga elgondolását: ugyancsak még 1884-ben megindította Katymáron Nevén c. újságját, amely egészen az első világháború kitöréséig megjelent, s a bunyevác nemzeti szellem ébresztésének, a bunyevác törekvéseknek fő sajtószervévé vált. Kezdetben Baján nyomtatták, 1886-ban Zomborban, 1887-től pedig Szabadkán.

A Nevén, amelyben Antunovic, Sarcevic, Bosko Vuic, Blazo Modrosic, valamint Ilija és Pajo Kujundzic is közreműködött, nemzeti vonalat képviselt, amelytől soha nem tért el, s bunyevác követelései nem ismertek határokat. Hamarosan követelni kezdte a bunyevác nyelv bevezetését a szabadkai és bajai gimnáziumba, 1886-tól pedig annak ellenőrzését, hogy azok a tanítók, akik úgy tüntették fel, hogy „értik a bunyevác nyelvet is", csakugyan tudják-e a nyelvet, s ha bebizonyosodik, hogy a többségük nem tudja, helyezzék őket mihamarább máshová, „hogy ne áltassák magukat, a gyermekeket és a közoktatásügyet.

A Nevén, a Danica és az 1886-tal megjelenő Suboticke novine (Szabadkai Újság) egyre több figyelmet fordított a nyelvoktatásra, s egyre nyíltabban követelte az anyanyelven történő oktatás megvalósítását. A célból, hogy a magyar közvélemény is tudomást szerezzen követeléseikről, s hogy elnyerjék a haladó magyar közvélemény támogatását, Mijo Mandic szerkesztésében a bunyevácok A bunyevác kérdés címmel magyar nyelvű könyvecskét adtak ki, amelyben kifejtették a probléma valóságos állását s megismételték követelésüket, hogy az igazság és a jog szerint és az 1868-as törvény alapján a magyar nyelv mellett a bunyevác nyelvet is vezessék be iskoláikba és hivatalaikba. Ám néhány haladó lap kivételével a magyar lapok többsége élesen megtámadta a könyvecskét, szerzőit azzal vádolta, hogy szerb és horvát szócsövek, s a bunyevác követeléseket elvetette. A szabadkai magyar lapok ebben odáig mentek, hogy azt állították: a bunyevác követelések megvalósíthatatlanok, és száz év múlva már a bunyevácok nem is fognak létezni. Válaszolva a Nevén közölte, hogy az ilyen nézetűek keserűen csalódnak majd, mert „midőn már ezerszámra jutnak el a bunyevác írásművek, könyvek és újságok a néphez, ábránd azt gondolni, hogy a bunyevác nyelv elfelejtődik.

Az anyanyelvért vívott harc a bunyevácokat egyre inkább meglevő olvasóköreik köré tömörítette s arra utalta, hogy továbbra is igyekezzenek hasonló egyleteket és társulatokat létrehozni. Ekkor jelennek meg a színen a kisebb bunyevác ifjúsági csoportosulások is, amelyek 1896-ban meg is alakították „Kóló mladezi" (Ifjúsági kör) vagy „Ucena mladez bunjevacka" (Bunyevác Tanult Ifjúság) nevű egyletüket. Ez az ifjúság már Antunovic, Sarcevic, Mandic, Kujundzic és Modrosic hatása alatt nőtt fel. Nemzeti öntudata kiderül abból is, hogy egyesületének alapszabály-tervezetét mindkét nyelven, magyarul és bunyevácul is benyújtotta. Ennek harmadik pontja szerint az egyesület tagja lehetett volna mindenki, aki bunyevácul, horvátul vagy szerbül beszél. Az ifjúság szándéka az volt, hogy hasonló egyesületeket minden bunyevác helységben alapítson, azzal a különbséggel, hogy iskolázatlan bunyevác ifjak is tagjaik lehessenek. Nemzeti programja miatt azonban sem a helyi hatóság, sem pedig a belügyminisztérium nem engedélyezte az egyesület működését, csupán annyit engedtek meg nekik, hogy mulatságokat tarthatnak. Az egyesület így hát alapszabály nélkül tevékenykedett, de parancsot kaptak, hogy be kell fogadniok azokat is, akik nem tudják az említett nyelveket, az egyesület neve pedig nem lehet ,,Kolo mladezi", hanem csak „Ifjúsági kör.

Az ifjúság, jóllehet tevékenységét nem engedélyezték, nem oszlott fel. Rendszeresen tartott mulatságokat, rendezvényeket és „prélókat" (fonókat) nemcsak Szabadkán, hanem más bunyevác helységekben is. Ehhez különösen a népi kaszinótól kaptak sok segítséget, amely rendelkezésükre bocsátotta helyiségeit, s tagjai közé fogadta a fiatalokat.” (U.D.)

A bunyevác nyelvet az Osztrák-Magyar Monarchiában, a két világháború közti Magyarországon , sőt még a Magyar Népköztársaságban is mindenki anyanyelveként jelölhette meg a népszámlálások során, szerepelt a különböző hivatalos okiratokban (a horvát vagy a szerb nyelvtől teljesen elkülönítve, nem valamelyiknek a dialektusaként.) Bunyevác nyelven kiadott már említett újságokon, hetilapokon kívül könyvek, imakönyvek, kalendáriumok sora jelent meg ezen a nyelven. Jelenleg Szerbiában a bunyevác nyelvet az általános iskolában oktatják, újságok és gyermekeknek szóló lapok, könyvek, regények, verseskötetek jelennek meg bunyevác nyelven. A televízióban és a rádióban bunyevác nyelvű adások vannak.

A nyelvi kérdésben összefoglalóul Délvidéki S. Atilla történészt idézzük :
„Mindezen horvátosítási kísérleteknek pedig végső soron az a nyelvészettudományi tény ad valós esélyt, hogy a délszláv népek dinári csoportja – a horvátok, a montenegróiak, a szerbek, a bunyevácok, és a bosnyákok – mind olyan egymástól nagyon nehezen elhatárolható nyelvezetű népek, akik tökéletesen meg tudják érteni egymást. Csak hogy megvilágítsuk e nyelvek alapvető különbözőségét: a szó a szerbeknél recs, a bunyevácoknál és bosnyákoknál rics, a horvátoknál pedig rijecs. Ezért is állapíthatta meg Unyi Bernárdin, a bunyevácok legnagyobb történetírója, hogy „tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak”. Márpedig ma, külön nyelvnek számít a szerb, a horvát, a bosnyák – s talán már a montenegrói is.
Az ugyanis nem várható el egy, magát független államnak s önálló nemzetnek nyilvánító közösségtől, hogy ne legyen önálló nyelve! Nem beszélhetnek tehát a szerbek sem bunyevácul, vagy montenegróiul, de a montenegróiak sem horvátul, vagy bosnyákul; hanem ki-ki a maga nevével illeti a nyelvét is. Nem balkáni sajátosság ez: a hivatalos norvég nyelv például, teljesen azonos az irodalmi dán nyelvvel! A bolgár és a macedón, de a tadzsik és a perzsa között is annyi a különbség mindössze, mint talán a székelyek és a palócok nyelve között. Mégsem beszél egyetlen norvég sem „dánul”, egyetlen bolgár sem macedónul és egyetlen perzsa sem tadzsikul. Sem pedig fordítva. Az egyes nemzetek nyelvkérdése tehát bizonyos esetben nem is nyelvészeti, hanem merőben politikai kérdés: ha már egy nép önálló, akkor saját népnévvel megbélyegzett nyelv is dukál neki – legyen az nyelvészeti szempontból bármennyire is azonos, egy másik nyelvvel.
Másrészt, ezt a „nyelvében él a nemzet” elvet tagadják az Angliával, angol nyelvükkel is ’vígan’ háborúzó írek, és amerikaiak. Vagy a már csak szerbül tudó, de magukat még mindig magyarnak valló szerémségi és temesközi magyarok.
Hiába tehát a nyelv, a nemzettudat akár fittyet is hányhat reá! Hiába az elnyomás is, a hivatalos álláspont, a rábeszélés, és a sok szemfényvesztő elmélet, hiába hogy bizonyos korok közvéleménye nem ismeri el egyes népek létét; attól ezek a népek a valóságban még élnek és léteznek – még ha esetleg csak nehezen, a kihalás útját taposván is. Hasonlóképpen a bunyevácok, a bosnyákok, a horvátok is, mind-mind önálló – egymástól és a szerbektől is független – népek, hiába hasonlít a nyelvük, s hiába tagadták-tagadják bizonyos korokban, sokszor önnön rétegeik is ezt. Hiába is egy a nyelvük – akár! Ezek a népek és népcsoportok ugyanis másik oldalról értik a „nyelvében él” szemléletet: hát éppen azért bosnyák a bosnyákok nyelve, mert „nyelvében él a nemzet”! S ezt nem szabad megtagadni egyetlen nemzeti önazonossággal bíró néptől sem. Az nem lehet igaz, hogy a nyelvi-szellemi népirtást kizárólag nemzetállami függetlenség, esetleg háborúk árán úszhatja meg egy – csak etnikumában, puszta létében is – számontartást igénylő, öntudati szabadságra vágyó nép, ha egy másik nép nemzetieskedői teszik rá a kezüket. Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér szabadságot a magyarországi bunyevác nemzetiségnek…!”

Szláv nyelvek
Keleti szláv nyelvek	keleti-ószláv* · rutén* · belarusz · ónovgorodi† · orosz · ruszin · vajdasági ruszin • ukrán
Nyugati szláv nyelvek	alsó-szorb · cseh · felső-szorb · kasub · knaani† · lengyel · poláb† · pomerán† · sziléziai · szlovák · szlovinc†
Déli szláv nyelvek	Keleti délszláv nyelvek óegyházi szláv* · egyházi szláv · bánáti bolgár · bolgár · görögországi szláv · macedón · sopi · torlak Közép-délszláv diarendszer ča · kaj · što bosnyák · bunyevác · gradišćei · horvát · molisei · montenegrói · sokác · szerb · užicei Nyugati délszláv nyelvek szlovén (vend, réziai)
Egyéb	russonorsk† · slovio
† jel a leszármazott nélkül kihalt nyelveket, * jel a modern nyelvek őseit, korábbi nyelvállapotait jelöli.