Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a Magyarországon élő bunyevácok régóta élnek békében azokkal a horvátokkal, akik Horvátországból vagy hazánk horvátok lakta területéről költöztek Észak-Bácska településeire. Ugyan nincsenek sokan, számuk településenként néhány családra tehető, de a bunyevácok tiszteletben tartják horvát származásukat és identitásukat.

Hasonlóan tiszteletben tartják azon bunyevác származású honfitársaik döntését, akik különböző okokból horvátnak vallják magukat. Vannak akiknek horvát felmenői is vagy egyéb horvátországi vagy horvát rokonai vannak. Sokan az évtizedek óta tartó szorgalmas horvát asszimilációs tevékenység hatására váltak horváttá (horvát nyelv tanítása a bunyevácok lakta települések iskoláiban; horvátországi kirándulások, nyaralások szervezése; a hagyományos bunyevác mulatságok, a kólók helyett tartott horvát ének-zene és néprajzórák ; a horvát nemzeti jelképek állandó használata ; horvát nyelvű és horvát szellemű újságok, könyvek terjesztése). Néhányan az etnobizniszben érdekelt értelmiségiek közül főleg anyagi okok miatt vallották magukat horvátnak. Számos bunyevác származású a kultúrájuk néhány elemének megőrzése érdekében (néptánccsoportot vagy énekkart tudtak így finanszírozni) csatlakozott a horvát kisebbségi önkormányzathoz, "ha ló nincs, szamár is jó" alapon . Függetlenül attól, hogy mi miatt váltak horváttá, megilleti őket a szabad identitásválasztás joga, éljenek vele és horvátként sok sikert és boldogságot kíván nekik minden honfitársuk !

Ahhoz viszont semmi jogalapjuk nincs, hogy megkérdőjelezzék a bunyevác identitásukat megőrzők kisebbségi jogait. Azért, mert ők horváttá váltak, nem minősíthetik az összes bunyevácot horváttá sem ők, sem az általuk megvezetett döntéshozók. Attól, hogy egy nép kisebb vagy nagyobb részét asszimilálták, a maradék, identitásához ragaszkodó részét megilletik a törvény, az alkotmány és a nemzetközi megállapodások biztosította jogok.

Mindig egy adott személy joga eldönteni, melyik kisebbséghez tartozik, nem másé.

Egy hazánkban élő kisebbség elismerését nem befolyásolhatja negatívan az, hogy az illető kisebbségnek van-e anyaországa vagy nincs.

Hasonlóan nem szabad negatívan diszkriminálni egy kisebbséget azért sem, mert egy másik országban élő közösségük tagjai vagy vezetői, esetleg a másik befogadó ország politikusai néha helytelen vagy vitatott döntést hoznak.

Az meg vitán felül áll, hogy helytelen egy történelmi nemzetiség erőszakos asszimilációjához asszisztálni azért, hogy az őket beolvasztani kívánó nemzet anyaországával továbbra is jó kapcsolatokat ápoljunk.

Ez nemzetellenes, antidemokratikus és a keresztény tanításokból levezethető egyetemes emberi és kisebbségi jogokat sérti, ami elfogadhatatlan a XXI. század Közép-Európai államában.

A bunyevácok eredetileg Hercegovina térségében élő déli szláv nép, amelynek egy része utóbb Észak-Bácskában, a Baja-Szabadka-Zombor háromszögben talált magának új hazát. Több, mint 300 éve a hercegovinai Buna folyó környékéről ferences szerzetesek vezetésével jöttek Magyarország elnéptelenedett területére, ahol a török rabló hadjáratai ellen védték új hazájukat.

A másfél évszázados török megszállás és az azt követő harcokban lepusztult országrészből az évszázadok folyamán a velük békében élő magyarokkal és svábokkal megteremtették a "Kincses Bácskát", az ország éléstárát. Ezek a népek a közös munka során a békés egymás mellett élésen túl elsajátították egymás nyelvét, megismerték egymás kultúráját, együtt mulattak és harcoltak, a vegyes házasságoknak is köszönhetően a Közép-Európai kultúrkör részévé váltak. Magyarországot hazájuknak, magukat a magyar nemzet részének tekintették. A többségi magyar nemzet is így gondolta ezt, népszámlálások során önálló nemzetiségnek kezelték őket, az etnikai térképeken bunyevácként szerepeltek. Mivel nem hódító szándékkal telepedtek be, a befogadó ország társadalmához hasonulva a 19. század végén a történelmi Magyarország államalkotó nemzetisége lett.

Ez volt a legfontosabb különbség a bunyevácok és az őket folyamatosan beolvasztani szándékozó horvátok és szerbek között. Ők nem tartották hazájuknak Magyarországot, attól elszakadni kívántak, önálló államot akartak, a szerb illetve a horvát nemzet részének tekintették magukat. A bunyevácok nem tartják anyaországuknak Horvátországot, mivel ott sohasem éltek, illetve azt a területet, amit a történelmi Bunyevácföldnek tekinthetünk, csak időnként kebelezte be a horvát királyság. Hasonlóan a horvát nemzeti jelképeket sem érzik sajátjuknak, hiszen van saját bunyevác himnuszuk és bunyevác zászlójuk is . ( Talán még néhányan emlékeznek arra, hogy valamikor hazánkban sok helyen kötelező jelleggel ki volt tűzve a vörös zászló és gyakran felhangzott a szovjet himnusz…)

Mivel ragaszkodtak anyanyelvükhöz, nem vettek részt a szerbek és horvátok azon közel másfél évszázados akciójában, mely egy közös szerb-horvát nyelv mesterséges létrehozását tűzte ki célul. ( A bosnyák, bunyevác, horvát, montenegrói és szerb nyelv a közép-délszláv diarendszerbe tartozik. Mivel ezen nyelveket beszélők többé-kevésbé kölcsönösen megértik egymást, 1850-től kezdve egységes, közös irodalmi nyelv létrehozásán munkálkodtak délszláv nyelvészek. Ezt a nyelvet nevezték szerbhorvátnak (horvátszerbnek) vagy csak egyszerűen horvátnak, de gyakran szerbnek is. Mivel Jugoszlávia időközben szétesett és a demokratikus változásoknak köszönhetően minden nemzetiség újra megvallhatja identitását, nincs akadálya hogy minden ország és népcsoport a saját nyelvén beszéljen és írjon. A szerbek szerbül, a bosnyákok bosnyákul, a horvátok horvátul.)

A bunyevácok is anyanyelvükön adnak ki (a korábbi évszázadokhoz hasonlóan) ma is könyveket (műfordításokat, versesköteteket, regényeket, kalendáriumokat, szótárakat, imakönyveket), újságokat és egyéb kiadványokat. A bunyevác nyelvet oktatják az iskolákban, bunyevác nyelvű rádió és televízió adás van a trianoni határ túloldalán. ( Azon nagyhorvát eszméket hirdetőknek, akik nem képesek felfogni ezt a minden mértékadó szlavisztikus által elfogadott és a XXI. századi Közép- Európai demokráciákban általánosan elfogadott elvet, figyelmükbe kell ajánlani, hogy a bunyevác nyelv közelebb áll a szerbhez, mint a horváthoz. Ezt figyelembe véve csak egy logikai bakugrás segítségével lehetne azt bebizonyítani, hogy a bunyevác nyelv a horvát nyelv nyelvjárása.)

A nemzeti önállóság és identitás kifejezésén túl még egy nem elhanyagolható indok miatt ragaszkodnak a bunyevácok anyanyelvük használatához. Ez kissé prózaibb, de mentségükre legyen szólva, más népeknél is igen gyakran érvényesül ez a szempont. Nevezetesen az, hogy ezen a nyelven értik és értetik meg legkönnyebben egymást. (Az elmúlt húsz évben sietve kifejlesztett önálló modern horvát nyelvet saját bevallásuk szerint nem értik sem a templomban a "horvát" misén, sem a televízió horvát adásaiban.)

Ha a felsorolt nyelvi, történelmi és identitásbeli különbségekhez hozzávesszük még, hogy a horvátok eredendően szláv, míg a bunyevácok vlach, eredetű nép, láthatjuk, hogy horvát részről történő asszimilációjuk nemcsak emberi jogi szempontból aggályos, de tudományos megközelítésből sem védhető.

Morális szempontból több mint elgondolkodtató, hogy a bunyevácok teljes ellehetetlenítése Jugoszláviában egyértelműen a horvát Joszip Broz Tito nevéhez köthető. A "láncos kutya " korszak után magyar pártfogoltja , Kádár János igyekezett neki megfelelni és a lenini nemzetiségi politika jegyében Magyarországon is megpróbálták horvátosítani a bunyevácokat. Ebben segítségére siettek a pártállam korábban az egységes délszláv eszmét lelkesen hirdető bunyevác származású kommunista értelmiségiek (pártvezetők, országgyűlés képviselők, egykori partizánok, iskolaigazgatók,stb.), akik készségesen váltottak irányt. Alkalmazkodtak az ahány Jugoszláv tagország-annyi nemzetiség -mára már ugyan védhetetlen - irányzathoz és azóta is haszonélvezői a virágzó etnobiznisznek és az erőszakos asszimilációt pénzelő horvát támogatásnak.

A trianoni békediktátum 90. évfordulója alkalmából a magyar tárgyalódelegáció meghazudtolása nem tűnik nemzeti cselekedetnek és aktuálisnak, főleg úgy, hogy gróf Teleki Pál és szakértőinek tevékenysége tudománytörténetileg is korszakalkotónak mondható és magyar részről még senki sem vitatta. (A halálával is örök erkölcsi példát mutató miniszterelnök biztosan elcsodálkozna azon, hogy míg a történelmi Magyarország államalkotó nemzetiségét a szerbek elismerik, addig ezért hazájukban évek óta küzdeniük kell.) Kérelmük esetleges ismételt elutasítását követő nemzetközi jogorvoslati eljárás keretében különösen szánalmas helyzet állna elő akkor, ha Magyarország képviselőjének Strasbourgban, francia földön kellene olyan álláspontot képviselni, ami alapján annak idején Versailles-ban a szerbeknek és a horvátoknak lett volna igaza. Nevezetesen, hogy nemcsak az akkori Magyarország harmadik legnépesebb városa, Szabadka került jogosan a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, de méltányos és igazságos lett volna a határt az eredetileg tervezett Szeged-Baja -Pécs vonaltól északra meghúzni, mivel az így elszakított területeken is roppant sok horvát élt. (Ez természetesen nem igaz, egy sopronihoz hasonló szabad népszavazáson a többség Magyarország mellett döntött volna.) Szabadkán a délvidéki osztálykirándulás résztvevőinek nehéz lesz elmagyarázni, miért szentesítik az egyébként lebontandónak hirdetett trianoni határt azzal, hogy az általa 90 éve elválasztott bunyevác népet egyik oldalán elismerik, a másikon nem.

Szarka László, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének volt igazgatója nyilatkozta a HVG-nek : "Ahogyan a rendszerváltás előtt illett elfogadni a jugoszláv államot megalapozó délszláv identitást, 1993-ban az önállóvá vált három szomszédos államnak megfelelően külön szlovén, horvát illetve szerb nemzeti kisebbséget ismertünk el".

Hasonló logikával vált nemzeti kisebbséggé Magyarországon a hagyományosan akként számon tartott ruszinok mellett az ukrán is. A HVG-nek többen megerősítették : a fő szempont az volt, hogy viszonossági alapon garantálható legyen a felbomló Szovjetúnió romjain frissiben megalakult Ukrajnában élő magyarok nemzetiségi jogainak biztosítása.

(HVG, 2010. február 13.; 44.oldal, A népek útján című cikkben).

Az még talán elfogadható, hogy egy hazánkban élő kisebbséget elismernek -bár nem biztos, hogy mindegyikre teljesül minden törvényben rögzített kritérium- annak érdekében, hogy anyaországuk a viszonosság elvén támogassa a náluk élő magyar kisebbséget. Az viszont vállalhatatlan, hogy külpolitikai szempontok miatt tagadják meg egy történelmi nemzetiség elismerését. "Akár Zágráb és Budapest viszonyát is kiélezheti a pár ezer fős magyarországi bunyevácság mozgalma, amely néhány éve a horvátságtól független, 14. nemzeti kisebbségként próbálja elismertetni magát. - szól az említett cikk első mondata. A Kisebbségkutató Intézet jelenlegi történész-igazgatója, Tóth Ágnes is hasonlóan nyilatkozott a kérdésben az [origo]-nak . A történész azt mondta, a bunyevácok elismerése nyilván hatással lenne Horvátország és Magyarország kapcsolatára is, ami Jugoszlávia felbomlása óta kifejezetten jónak mondható, kiegyensúlyozottabb, mint a szerb-magyar viszony. Véleményünk szerint a mindkét délszláv országban élő magyar kisebbség érdeke nem indokolja hogy a horvátokkal való jó viszony ápolására hivatkozva tagadják meg a bunyevácok elismerését. Horvátországban a délszláv háborút alaposan megszenvedett tízezres nagyságrendű szórványmagyarság él, kiknek helyzete rendezettnek látszik, bár az anyaországi horvát soviniszták is néha elragadtatják magukat. Mivel Magyarországon remélhetőleg más népek erőszakos asszimilálásán kívül minden nemzetiségi jogot továbbiakban is megkaphat a szintén tízezres nagyságrendű horvátság, remélhetőleg viszonossági alapon az ő helyzetük sem romlik. (Mivel Horvátország Európa Uniós csatlakozását a tagországok közül Magyarország segíti a legintenzívebben, szerencsés lenne, ha nem az lenne a Balkánról Európába lépés első eredménye, hogy a támogató országtól a támogatott kényszerít ki a demokratikus normákkal ellentétes lépést. Ez még fordítva sem lenne helyes…)

A szintén Európa felé elmozduló Szerbia minden nemzetiségének megadott olyan kisebbségi jogokat, amelyek vitán felül példaértékűek. A délvidéki magyarok és a bunyevácok közvetlenül, listáról választhatták meg a nyár elején a Nemzeti Tanácsuk tagjait, mivel a horvátokkal ellentétben sikerült a megfelelő számú jelentkezőt regisztrálniuk a kisebbségi választási névjegyzékbe. Az évszázadok óta békében egymás mellett élő, túlnyomó részt római katolikus két nép természetes szövetséges. Vegyes házasságok , a közös kultúra és a szerb-horvát asszimiláció elleni hazai és nemzetközi küzdelem kovácsolta őket egybe. Ezen alapvetően az sem tud változtatni, ha az anyaországi vezetők vagy a helyi kisebbségi potentátok néha téves cselekedeteikkel vagy nyilatkozataikkal megsértik a jó viszonyt. Egy újabb anyaországi hibás döntés azonban újabb lendületet adhat a sovinisztáknak. A horvátok igazolva látnák Titó teóriáját a bunyevácok erőszakos asszimilációra. A szerbek pedig feltennék a kérdést : milyen alapon kérnek a magyarok az anyanyelvi oktatáson, kulturális önrendelkezésen kívül további autonómiát, ha anyaországuk el sem ismer egy mindkét országban honos történelmi kisebbséget, sőt egyedülálló módon tevékenyen részt vesz saját hazájában egy idegen népbe (ráadásul pont az általuk igen kedvelt horvátba) történő asszimilálásába ?

A szélesebb körű autonómiát egyébként jogosan kérő többszázezres, sok helyen tömbben élő őshonos magyarság és az őket támogató európai módon gondolkodó szerbek nehezen tudnának erre a kérdésre elfogadható magyarázatot adni .

A morális, nemzeti és jogi szempontokon kívül az alapvető tudományos normák is a háttérbe szorulnának a bunyevácok kérésének elutasítása esetén. Lexikonok ( Pallas, Révay Nagy Lexikona, Új Magyar Lexikon, Magyar Katolikus Lexikon, Akadémiai Kiadó Kislexikona, stb.) , tudományos könyvek és szakfolyóiratok egész sora tekinti evidenciának a bunyevác nép önálló létezését. Hasonlóan nyilatkozott a Szerb és a Magyar Tudományos Akadémia is. Független, nemzetközileg elismert történészek, nyelvészek , néprajzosok egész sora ismeri el önálló nemzetiségként Magyarországon is történő bejegyzése iránti kérésük jogosságát . Az ezt kétségbe vonóknál viszonylag egyszerűen kimutatható a horvát befolyás és a horvátoktól való egzisztenciális függés.

A jelenleg hatályos kisebbségi törvény által lehetőség nyílik arra, hogy valós nemzetiségi identitás és hagyományápoló tevékenység nélkül bizonyos körök jelentős közpénzhez jussanak. Ezt a jelenséget etnobiznisznek hívják és másfél évtizede több kormányzati cikluson keresztül tart. Miközben a különböző szintű kisebbségi önkormányzatok éves szinten több száz milliós nagyságrendű támogatást kapnak, a szakemberek szerint erőteljes a hazai kisebbségek asszimilációja. Ez nem igazán meglepetés, mivel számos kisebbségi önkormányzat dokumentáltan utazási bérletre, mobiltelefon-kártyára, üzemanyagra és tiszteletdíjra költi a támogatást, a hagyományokban és az anyanyelvben nem tesznek sok kárt…Mindezek ismeretében különösen méltánytalan lenne egy tömbben élő, nyelvét, kultúráját aktívan ápolni kívánó kisebbségtől jogainak megtagadását. Pedig terv és tennivaló lenne bőven : bunyevác-magyar és magyar-bunyevác szótár szerkesztése és kiadása; bunyevácnyelv-, olvasó- és énekeskönyv megjelentetése CD melléklettel; kétnyelvű imakönyv kiadása miseszöveggel és egyházi énekekkel; kétnyelvű kalendárium megjelentetése a bunyevác népszokásokkal és történelemmel; Délvidéken kiadott bunyevác nyelvű havilap és gyereklap szélesebb körben való terjesztésének megszervezése; bunyevác nyelvű tv és rádióműsorok magyarországi regionális sugárzásának elkezdése; bunyevác nyelvtanfolyam, mise és táncház szervezése; hagyományos bunyevác préló megrendezése bunyevác (és nem Horvátországból importált) zenekarral (ahol nem a horvát konzul rendezkedik és határozza meg, milyen zene és táncok legyenek, így az "autentikus" horvát kiszorítsa a helyiek által megszokott bunyevác, sváb, szerb, magyar és cigány zenét.); hagyományos bunyevác ünnepek megtartása, bunyevác népszokások felelevenítése; hagyományőrző nyelvi tábor szervezése diákoknak; bunyevácsághoz kapcsolódó műemlékek felújítása (pl. bácsborsódi Latinovits-kápolna); a Baja-Bácsalmás-Szabadka vasútvonal helyreállításából fakadó lehetőségek megvizsgálása; a határ két oldalán élők gazdasági és idegenforgalmi (Baja, Gemenc-Szabadka,Palicsi tó) együttműködésének elősegítése.

A hazai bunyevácság nemcsak történelmi nemzetiség, hanem a hatályos törvényi szabályozás szerint is megfelel a nemzetiség kritériumainak. Ennek elbírálásához szükséges 1000 aláírás összegyűjtése sem okozhat gondot, hiszen ennek többszöröse azon bunyevácok száma hazánkban, akik vállalják származásukat. A XIX. században, Közép-Európában remélhető, hogy az európai unióba csak most belépni készülő , kétségtelenül erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező Horvátország által kifejtett presszió nem fogja elnyomni egy nemzetiség alapvető kisebbségi és emberi jogait. A téma különböző oldalakról történő megvilágításával és a nyilvánosság bevonásával talán elérhető, hogy döntéshozóink keresztény, demokratikus és európai módon gondolkodjanak, a magyar nemzeti érdekeket tartsák szem előtt és ne külföldi megrendelést teljesítsenek…