Származás, őshaza

A témával foglalkozó történészek a fellelhető források alapján egyetértenek azzal, hogy a bunyevácok elszlávosodott (nem elhorvátosodott) vlach eredetű nép, akik a VI. század végén és a VII. század elején az Alsóduna bal partjának vidékéről költöztek Hercegovinába, a Buna folyó partjára. Ezek az eredetileg a latinból származó nyelveket beszélő népek a középkorban megtalálhatók voltak a Balkán félszigeten sőt a történelmi Magyarországon is (itt a románságtól nyelvileg a 10-11. században elkülönülő vlachokat cincároknak nevezték, a korabeli dokumentumokban „görögként” aposztrofáltak nagy része ehhez a néphez tartozott). A vlachok ma is megtalálhatóak néhány balkáni országban (Szerbia, Görögország, Románia, Albánia, Macedónia, Bulgária ), egyre fogyatkozó számban. Horvátországban az Isztriai-félsziget néhány falvában még ma is él ezer főre tehető vlach közösség, őket horvátul csiribirinek nevezik. Mivel a haladó horvát gondolkodásnak köszönhetően ők sem rendelkeznek nemzetiségi jogokkal, valószínűleg ugyanaz a sors vár rájuk is, mint a többi katolikus vlach honfitársaikra, az asszimiláció.

Fontos itt megjegyezni, hogy míg a bunyevácok ősei a Fekete-tenger vidékéről előretörő bolgárok nyomása folytán Alsó-Pannóniától és Mysiától északra elterülő Alsó-Dunai területről érkeztek Hercegovina területére, addig a horvátok a történelmi lengyel-magyar határ környékéről, a Kárpátok mögött elterülő területről érkeztek a Balkánra. Tehát két teljesen külön eredetű népről beszélünk. A horvátok szlávok, a nagy valószínűséggel vlach eredetű bunyevácok eredetileg nem hogy nem horvátok, de nem is szlávok.

„Az egyes balkáni népek eredetére, ősi nyelvére vonatkozóan, ha vannak is külön és sokszor ellentétes vélekedések, a legnagyobb valószínűség szerint a mai makedónok, thrákok, bosnyákok, arnauták-albánok, bunyevácok és sokácok már a Balkánnak nagy szláv elözönlése előtt ott voltak és nem a szerbektől és a horvátoktól tanulták meg nyelvüket. Ezt igazolja nyelvüknek még ma is különleges dialektikája, a szavak kiejtésének más-más akcentusa és a beszédnek zengzetessége.”

(Az idézet P. Unyi Bernardin : Sokácok-Bunyevácok és a bosnyák ferencesek története című könyvéből való. P. Unyi Bernardin (Bács, 1897 – Baja, 1951) ferences rendi szerzetes szülővárosában a kornak megfelelően egyformán anyanyelvi szinten bírta az ott élő sokácok, bunyevácok és magyarok nyelvét. Mint a mohácsi ferences rendház gvárdiánja, megírta a kolostor történetét. Tanulmányai során megtanult szerbül, latinul és horvátul is. Hosszú évek kutatómunkájának eredményeként 1947-ben Budapesten jelent meg „Sokácok-Bunyevácok és a bosnyák ferencesek története” című könyve, melyben részletesen ismerteti a bunyevácok történelmét, kultúráját és néprajzát.)

A mai nyelvtudomány is alátámasztja Unyi írását, (aki a nagyhorvát eszmét szolgáló bértudósokkal ellentétben ferences szerzetes lévén nem függött egzisztenciálisan megbízóitól.) Míg a bunyevácok a közép-délszláv diarendszer stokáv változatát beszélték és beszélik ma is, addig a horvátok a csakáv nyelvjárást használták eredetileg. Tehát az a történelemhamisítás, miszerint a horvátok asszimilálták volna nyelvileg a bunyevácokat , képtelenség. Ebben talán némi szerepet játszott az is, hogy a bunyevácok lakta vidék abban az időben nem volt „horvát szállásterület”, mivel ott abban az időben egyáltalán nem éltek horvátok.

Természetesen ennek az állításnak ellentmond a román és szlovák „történészektől” már ismert módszerrel kreált elmélet, mely szerint eredetileg ezen a területen is horvátok éltek, de ennek nincs történelmi alapja.

Ma már a bunyevácok hercegovinai őshazájának tágabb környékén már valóban élnek horvátok, de ettől még ez a terület nem válik visszamenőlegesen a középkorban horvát szállásterületté.

Nagyszerűen megvilágítja a kérdést Délvidéki S. Atilla a témában írt értekezése, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia, a nagyhorvát-lobbi által tollbamondott állásfoglalására írt válaszképpen.

„Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér
szabadságot a magyarországi bunyevác nemzetiségnek…!”

Erre ugyanis, a bunyevácok esetében valójában minden törvényi föltétel adott. Mert a bunyevácság nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó bunyevác lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán - mint láthattuk - valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá! Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok, és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A bunyevácság eredetéről és nyelvi hátteréről szóló fönti vázlat ráadásul, természetesen kiegészül azzal a sajátos, külön fejlődő, és javarészt sajnos föl sem tárt nemzeti történelemmel, ami végül teljes tanúbizonyságot tesz a bunyevác közösségi érdekek kifejezésére és védelmére hivatott külön nemzeti összetartozás-tudatról is.”( az értekezés teljes egészében olvasható a honlapon)

A bunyevác népdalt Dékity Márk a következőképpen fordította magyarra :

Nemzedékről nemzedékre száll az az ősi hagyomány, mely szerint a bunyevácok a Buna folyó környékéről ferences barátok vezetésével vándoroltak az új hazába, a kincses Bácskába. Ma ugyan néhány „történész” ezt tagadja, mondván, hogy a Mostar alatt a Neretvába ömlő Buna csak nyolc kilométer hosszú, tehát túl rövid folyó ahhoz, hogy egy nép róla nevezze el magát. Ezek a „tudományos szakemberek” az egykori Jugoszláviában a második világháború után tüntek fel, nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy rájöjjünk, a bunyevácokat betiltó politikai ukázt próbálták „tudományos” érvekkel alátámasztani. Magyarországra a hetvenes években gyűrűzött be ez az elmélet, amikor a lenini nemzetiségpolitika jegyében a Jugoszláv tagállamokhoz és a horvát Titohoz igazodva megjelentek a horvát-bunyevácok vagy bunyevác-horvátok. Valószínűleg az ilyen sületlenséget állítók még nem jártak a folyó forrásánál és nem látták azt. Ellentétben az évezredet ott élt bunyevácokkal, akik ugyan valószínűleg nem mérőszalaggal a kezükben méricskélték a folyó hosszát, de a forrás szépségét és misztikumát továbbadták az új nemzedékeknek az újhazában is. Mert nyilvánvalóan nem a Neretvába ömlésekor már majdnem kiszáradó néhány kilométeres folyó, hanem annak forrása hagyott kitörölhetetlen nyomot a bunyevácok emlékezetében…

Érdemes felkeresni ezt a gyönyörű természeti csodát. Már az úton is érdekes látnivalókkal (a vitatott eredetű visokoi piramisok), városokkal (Szarajevó, Mostar) és tájakkal (Neretva völgye) találkozhat az utazó. Mostartól néhány kilométerre délkeletre fekszik Blagaj, az egykor független Hercegovina fővárosa. Nem véletlen, hogy az egykori uralkodók ide helyezték székhelyüket. A 200 méter magas sziklafal tövében, a kietlen, sivár vidék kellős közepén Európa legbővízűbb forrása, másodpercenként negyvenháromezer liter (43m3/sec) kristálytiszta ivóvíz tör a felszínre… A hódító törökök szerzetesei is a forrás mellé építették elmélkedő házukat, a tekkit és a hozzá kapcsolódó türbét, hisz a forrás kisugárzásából ők is megéreztek valamit…

A török kiűzése és az elnéptelenedett termékeny bácskai földek vonzották új hazájukba a bunyevácokat. 1686-ban Markovics Dominik és Vidákovics György kapitánysága alatt 18 ferences szerzetes vezetésével érkeztek , miután I.Lipót császár vejével, Miksa választófejedelemmel megállapodtak abban, hogy katonai szolgálatot teljesítenek.

Fontos megjegyezni, hogy a Magyarországra érkező bunyevácok egy teljesen lepusztult, elnéptelenedett vidékre érkeztek. A török megszállók kiszipolyozó politikája, a területen gyakran átcsapó harcok, átvonuló katonaságok, rablócsapatok a falvak nagy részének elnéptelenedését eredményezték. A földek parlagon hevertek, sőt korabeli leírások szerint az átvonuló hadak előtt gyakran lovasoknak kellett utat vágni, mert az országutakat is benőtte a gaz. Bátran kijelenthetjük, hogy a betelepülő bunyevácok nemhogy nem vették el más földjét, hanem ellenkezőleg, ők tették lakhatóvá a vidéket, ami később „Kincses Bácska” néven vált hazánk éléskamrájává.

Mivel a török kiűzése és a bunyevácok letelepedése után is igen gyakori volt a határ túloldaláról átcsapó török rablóhadjárat, sok bunyevác katonának állt és a török elleni harcokban vett részt. Ez nem volt meglepő, hisz a törökverés a balkáni egymás mellett élés során nemzeti hagyománnyá vált. Sokan kitüntették magukat bátorságukkal, a Latinovits család nemesi címerében álló harcos kardjának hegyén egy levágott török fej díszeleg. Az ugyancsak a pogány elleni vitézségéért nemesi címet kapott Milassin Miklós székesfehérvári püspökként is személyesen vett részt Belgrád ostromában.