Te­le­ki Pál föld­rajz­tu­dós mi­nisz­te­rel­nök hí­res "vö­rös tér­kép"-e, Ma­gyar­or­szág 1910-es né­pes­sé­gé­nek nem­ze­ti­sé­gek sze­rin­ti el­osz­lá­sá­ról. A vi­lág el­ső olyan tér­ké­pe, ame­lyen a né­pes­ség nem­ze­ti­sé­gek sze­rin­ti el­osz­lá­sát a nép­sű­rű­ség fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel áb­rá­zol­ták. (Az 5ooox35ooPx 4,8Mb nagy tér­kép itt, vagy a fen­ti nö­vek­vő kép­re kat­tint­va.)

1918. november 4-én Zomborban (majd november 10-én Szabadkán) megalakult a Bunyevác-Szerb Nemzeti Tanács, mely a Magyarországtól való különválást képviselte. Nem osztotta azonban ezt a véleményt minden bunyevác politikus, s többen kiváltak a zombori Nemzeti Tanácsból, s november 7-én Ivan Pastrovic vezetésével megalakították a Bunyevác Nemzeti Tanácsot, amely a kisebbségi jogok elismerése fejében a bunyevácok Magyarország keretében való maradását propagálta és szorgalmazta.  (Forrás : Sokcsevits Dénes : A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban)

A bunyevác-szerb néptanács megalakulása Baján

Baján a szerbek 1918. november 17-én , vasárnap délelőtt tizenegy órára hívták össze a Bunyevác Olvasókörbe a népgyűlést, amelyen a bunyevác-szerb nemzeti tanácsot megalakították. A meghívó a következő bunyevác nyelvű röpcédulákon történt :

A magyarság és a bunyevácság túlnyomó többsége nagy ellenszenvvel fogadta a szerb néptanács megalakulását, rögtön észrevette a polgárság, hogy a néptanács megalakulása többet jelent a történelmi sorsfordulat nehéz korszakában a rendfenntartásnál. Bajaszentistvánon pedig valósággal lázadás robbant ki a községi jegyző és az elöljáróság ellen, mert azt hitték, hogy az ő hívásukra szállták mega szerbek Bajaszentistvánt is. A hangulat annyira fenyegető volt, fegyveres ellenállástól lehetett tartani a megszállással szemben.

Forrás : Knézy Lehel : Baja a forradalom és a szerb megszállás alatt (1918-1921)
A történelmi feljegyzéseket a Bajai Corvin-könyvnyomda és újságkiadó-üzem adta ki
 a könyvnyomtatás feltalálásának ötszázadik évfordulóján. (gyk.: 1940-ben.)

Az első világháborúban elvérzett, két forradalommal (az őszirózsás, majd a proletárdiktatúra) megkínzott Magyarország békedelegációja 1920. január 27-én érkezett Franciaországba, és ott majd fél évet küzdött a magyar igazságért, mindhiába. Trianonban nem volt béketárgyalás, ott a már előre meghozott békediktátumot kellett a magyar delegációnak aláírni. Erre 1920. június 4-én került sor. Akik ott tárgyaltak, tudták, hogy süket fülekre találnak, mégis hatalmas anyaggal álltak ki a béketárgyalásra. Három terjedelmes, alaposan dokumentált és témakörökbe jól taglalt „védbeszéd” volt ez a mű, amellyel a halálraítélt, megcsonkított Magyarország becsületét védték szakszerűen, megalapozottan és kimerítően.

De miért tették ezt, ha a végeredmény már megváltoztathatatlan volt? Erről gróf Teleki Pál, mint tárgyaló fél ezt írta: „Amikor azt kérdezték tőlem, mint a békeküldöttség tudományos munkálatainak előkészítőjétől, miért írunk össze oly sok mindent, hiszen itt senki sem olvassa el, ezt válaszoltam: Tudom, hogy ma nem olvassák el, de egyszer majd elolvassák.”

Cholnoky Jenő dr., a békedelegáció másik tudományos munkatársa pedig így érvelt: „Magyarország védekezése azonban nem pusztában elhangzott szó, mert ha a veszedelem idején a Szövetséges és Társult Hatalmak le is kötötték szabad elhatározásunkat ellenségeinkkel kötött szerződésekkel, s így minket talán jobb belátás ellenére sem hallgathattak meg, szavunkat meg fogják hallani az egész világon, s a történelem ítélőszéke előtt bizonyosan mi leszünk a nyertes fél, és ha igazunkat elismerték, majd igazságot fog szolgáltatni nekünk a sors is.”

(Forrás : Gaál György : Délvidék- Vajdaság Trianonban )

A magyar békedelegáció XVI. jegyzéke a sokácokról és a bunyevácokról értekezik, és így érvel: „A szerb megszálló csapatok szeretnék a bunyevác és sokác népet szerbnek feltüntetni; holott ezek eredetükben, vallásukban, szellemi műveltségükben és történetükben erősen különböznek a szerbektől.” A jegyzékben rámutatnak arra, hogy a bunyevácok Dalmáciából vándoroltak be a Délvidékre 1687-ben, egy pár évvel megelőzve a szerbek bevándorlását Ipek vidékéről. A továbbiakban ezt olvashatjuk az említett jegyzékben:

„A bunyevácok katolikusok, és latin betűkkel írnak, a szerbek pedig görögkeletiek, és cirill betűket használnak. A bunyevácok a gregoriánus, a szerbek a juliánus naptárhoz igazodnak. Főképpen a valláskülönbség választja el teljesen egymástól ezt a két népet, amely annyira ragaszkodik hitéhez és szokásaihoz. Egyrészt a szerbeknek a bunyevácoktól való fokozatos eltávolodásából, másrészt a magyarokkal való közös vallásukból következik a bunyevácoknak a magyarokhoz való közeledése és Szerbiától való néprajzi elszakadása. A kölcsönös házasságok, a fajok folytonos keveredése a bunyevácok, sokácok, magyarok és németek között két évszázadon keresztül nem maradt eredmény nélkül, és így új demografikus egység keletkezett, amely különösen a magyarokhoz asszimilálódott- Természetes, hogy ez a keveredés a nyelvre is hatással volt. A sokác és a bunyevác tájszólás eltér a szerb-horvát nyelvtől. A történelem folyamán ez a nép mindig híven kitartott a magyar nemzet mellett, mert tőle várta értelmi és gazdasági szükségleteinek kielégítését. 1848-ban, amikor az osztrák császári udvar Dél-Magyarország szerb lakosságát fegyverbe szólította a magyarok ellen, a bunyevácok a magyarok mellett, a szerbek ellen küzdöttek a függetlenségi harc végéig. És mikor 1918. november 19-én a szerbek összehívták Újvidéken a gyűlést, amelyen Bács-Bodorog vármegyének Szerbiához csatolását akarták proklamálni, a bunyevácokat is meghívták, a bunyevácok egyhangúan megtagadták a megjelenést azzal, hogy ők csak a békekonferencia által megígért népszavazás eredményét fogják döntőnek elismerni. Ettől kezdve a szerbek üldözték a bunyevác és sokác népet. De ezektől a mélyebb okoktól eltekintve a bunyevác és sokác nép is kívánja fontos gazdasági érdekeinek megoltalmazására szabad rendelkezési jogának szabad gyakorlását.” (...)

„A szóban forgó terület, amelynek déli természetes határa a Ferenc-csatorna, majdnem a fele Bács-Bodrog vármegye 8.834 négyzetkilométernyi területének, amelynek népessége körülbelül ugyanebben az arányban oszlik meg. Ebben a számban a katolikusok, illetve a bunyevácokhoz és a sokácokhoz legközelebb állók 63,4%-ot képviselnek, ellenben a görögkeleti szerbek csak 18,8%-ot. A bunyevácok és sokácok számát körülbelül 100.000-re becsülhetjük. Szabadka 94 610 főnyi lakosa között, amelyben sok a bunyevác, katolikus 90,3%, görögkeleti csak 3,7% van. Zombor 30 593 lakója közt 54,9% a katolikus, és 38,8% a görögkeleti szerb. Ha most közelebbről vizsgáljuk a nemzetiségeket, Szabadkán 58,8% magyart, 2% németet, 3,7% szerbet és körülbelül 35,3% bunyevácot találunk; Zomborban 33% magyart, 7,1% németet, 38,8% szerbet és 20,6% bunyevácot.” (...)

„A bunyevác és sokác népnek megvan a maga külön műveltsége, megvannak a hagyományai, és van elég politikai tapasztalata és akarata ahhoz, hogy sorsáról maga döntsön. (...) Szerbia különben sem hivatkozhat történelmi jogokra, mert ilyenek nincsenek. Wilson kijelentette, hogy a népek nem sakkfigurák, és hogy akaratukat és az élethez való jogukat tiszteletben kell tartani. A bunyevác és sokác nép érvényesíteni akarja jogait, amikor küldöttei nevében a békekonferenciához fordul, szigorú és pártatlan népszavazást kérve Bács-Bodrog vármegyének a Ferenc-csatornáig terjedő részében” Az idézet abból az okmányból származik, amit Zomborban 1919 decemberében a bunyevác és sokác nép megbízottai jegyzettel juttattak el a béketárgyalásra.  

  Magyarország népeit bemutató fejezetekben számos más helyen olvasható, hogy a küldöttség tagjai osztották a bunyevácok véleményét :

„Ugyancsak a XVIII. században költöztek be Boszniából és Hercegovinából a szabadkai, bácskai és baranyai bunyevácok és sokácok, továbbá valamivel előbb a nyugati határon a németek és magyarok közé letelepedett horvátok…”(37.oldal)

„A görög keleti szerbség faji jellege jóval balkánibb ízű, mint a római katolikus horváté és a görög keleti hitről áttérített római katholikus sokácoké vagy bunyevácoké „ (358. oldal).

„Kétségtelen, hogy a szerbek és a horvátok, továbbá a mohamedán bosnyákok és bunyevácok némi dialektusbeli eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik; különböző történelmük, kultúrájuk, vallásuk és főképen azonban külön érzületük  áthidalhatatlan ellentétként áll közöttük, amely a kölcsönös gyülölségig fajul.” (378. oldal) 

Az 1919-ben, a történelmi Magyarországról gróf Teleki Pál által készített néprajzi térképen (vörös térképként vonult be a topográfiába) a következő nemzetiségeket jelölték és említették név szerint:

 A szabadkai zendülés

Amikor 1920. évi április hó végén elterjedt a híre annak, hogy csak Baja és a Bajai Háromszög kerül vissza Magyarországoz, Szabadkán a magyarhű bunyevácok között forradalmi hangulat támadt s titkos szervezkedéshez fogtak. A szerbek azonban tudomást szereztek a mozgolódásról és kíméletlenül elnyomták.

(Forrás : Knézy)

Szabadkai puccskisérlet

A san-remói értekezlet döntése nagy csalódást keltett Szabadkán. A szabadkaiak nem tudtak belenyugodni abba, hogy nem kerülnek vissza Magyarországhoz. Mozgalom keletkezett, melyet a szerb katonaság 1920. április havában elnyomott ugyan, de a döntésbe belenyugodni nem tudó bunyevácok ismét szervezkedésbe kezdtek s 1920. június végén puccsszerűen rajta akartak ütni a szerb hadseregen. A puccsot azonban nem készítették jól elő. Éjjel fél 12 órakor megrohanták az összes köri rendőrlaktanyákat, két rendőrbiztost agyonlőttek, több rendőrt megsebesítettek s a laktanyák fegyvereit elvitték, amiket Szabadkán a zombori úti temetőben egy kápolnában rejtettek el, ahol utóbb a nyomozás során meg is találták azokat. A szerbek hirtelenében egy hadosztályt vontak össze Szabadkán. A lázadás résztvevőit, akik másnap akarták elfoglalni a városházát, rendőrséget és a laktanyákat a postával, vasúttal együtt, letartóztatták  s a kihallgatások során az egyik tettes : Gyurasevics temetőgondnok , akit már a szerbek neveztek ki oda, a vallató Karakasevics Gavrillo szabadkai szerb főkapitány , a bécsi császári spionázs-abteilung volt parancsnoka kezei között halt meg; egy másik tettes : Báics Béla dúsgazdag földbirtokos, Szabadka utolsó magyar polgármesterének: dr. Kiss Józsefnek a sógora a városháza első emeletéről az utcára vetette magát; egy harmadik pedig, Vojnics-Zselics József borbély a városháza harmadik emeletéről ugrott le a lépcsőházba. Persze mindketten meghaltak. A zendülők közül mintegy 50-60-at fogtak el s a statáriális bíróság közülük hetet halálra is ítélt. Sándor akkor még régens-herceg kegyelme mentette meg őket a haláltól.

(Forrás : Knézy)

A trianoni békeszerződés értelmében a hősies, emberéleteket követelő harc ellenére Bácska nagyobbik része Szabadkával együtt a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került.  A bajai háromszög megmenekült, a Magyarországnak meghagyott terület bunyevác értelmiségének zöme a szerb-horvát-szlovén királysághoz való kötődése miatt és a megszállás alatt betöltött kollaboráns szerepe miatt távozásra kényszerült. A Magyarország mellett hűségesen kitartó Ivan Pastrovic, Ivan Petres, a garai Antun Karagic folytatták a bunyevác nyelv, kultúra és identits megőrzésére irányuló tevékenységet. A bunyevác lakosság zöme, akik kezdettől fogva idegenkedtek a délszláv államhoz való csatlakozástól, kitörő örömmel fogadták a megszálló csapatok kivonulását 1921. augusztus 20-án. 

A megszálló hadsereg rekvirálásokat tartott rendszeresen, a közintézményekből minden mozdítható bútort, tanszert, ágyat összegyűjtöttek és elszállítottak. A kivonulás alkalmával sem mulasztották el telerakni a szállítójárműveket  rablott holmikkal, így az őszi iskolakezdésnél üres tantermek fogadták a diákokat és a tanárokat. Így aztán a legenda szerint megesett, hogy az első hittanórán a katekizmus első kérdésére, miszerint miért vagyunk a földön, az egyik nebuló így válaszolt : - Mert a szerbek elvitték a padokat…