MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

A mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben megkérdőjelezhetetlen szakmai hírnévnek és a szakterületükön fél évszázad alatt szerzett szakmai  tudás birtokában az MTA akadémikusai nem látták gátját a bunyevácok magyarországi önálló nemzetiségként történő elismertetésének. Amint a szakvéleményükből is kitűnik, alapvetően ők is arra a kérdésre válaszoltak, hogy a hazai bunyevácság megfelel-e a törvényben leírt kritériumoknak. Ők történelmi, nyelvi és néprajzi szempontból vizsgálták a kérdést, tudományos alapon.

A Kisebbségkutató Intézet volt és jelenlegi igazgatójának nevével fémjelzett „szakvéleményekkel” szemben politikai szempontokat nem vettek figyelembe…

SZERB TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

elismeri a bunyevácokat önálló nemzetiségként.

DÉLVIDÉKI S. ATILLA

Magyar történész . Bunyevácokról írt dolgozata itt olvasható.

HORVÁTH MIHÁLY

„E népszámítás után tehát méltán kérdezhetni, ha a szerbek népjogi szempontból igazságtalannak találták, hogy e vidékek, hol a magyarok kevesebbségben vannak, Magyarországhoz tartozzanak, mi joggal akartak azokból Szerbországot alkotni ők, kik szintúgy kevesebbségben vannak? Ezen igazságtalanság még kiáltóbbá válik a szerbek részéről azon tekintetnél fogva, hogy a németek, bunyeváczok, vagyis dalmaták, s a többi apróbb népségek, tótok, bolgárok, zsidók, jobbára szintúgy ragaszkodtak a magyar hazához s nemzetiséghez, mint magyar ajkú testvéreik; míg ellenben a szerbek semmi más népfaj rokonszenvét nem bírták.”  Horváth Mihály magyar történész, katolikus címzetes püspök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, akit a szabadságharcban játszott szerepe miatt a haditörvényszék halálra ítélte és felakasztatta. Horváth Mihály szerencséjére ezt csak in effigie, távollétében tették meg vele, de így is 18 évig élt száműzetésben. Itt írta meg átfogó, háromkötetes könyvét „Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben” címmel.

TRIANONI TÁRGYALÓKÜLDÖTTSÉG

Az első világháborúban elvérzett, két forradalommal (az őszirózsás, majd a proletárdiktatúra) megkínzott Magyarország békedelegációja 1920. január 27-én érkezett Franciaországba, és ott majd fél évet küzdött a magyar igazságért, mindhiába. Trianonban nem volt béketárgyalás, ott a már előre meghozott békediktátumot kellett a magyar delegációnak aláírni. Erre 1920. június 4-én került sor. Akik ott tárgyaltak, tudták, hogy süket fülekre találnak, mégis hatalmas anyaggal álltak ki a béketárgyalásra. Három terjedelmes, alaposan dokumentált és témakörökbe jól taglalt „védbeszéd” volt ez a mű, amellyel a halálraítélt, megcsonkított Magyarország becsületét védték szakszerűen, megalapozottan és kimerítően.

De miért tették ezt, ha a végeredmény már megváltoztathatatlan volt? Erről gróf Teleki Pál, mint tárgyaló fél ezt írta: „Amikor azt kérdezték tőlem, mint a békeküldöttség tudományos munkálatainak előkészítőjétől, miért írunk össze oly sok mindent, hiszen itt senki sem olvassa el, ezt válaszoltam: Tudom, hogy ma nem olvassák el, de egyszer majd elolvassák.”(Forrás : Gaál György : Délvidék- Vajdaság Trianonban )

A magyar békedelegáció XVI. jegyzéke a sokácokról és a bunyevácokról értekezik, és így érvel: „A szerb megszálló csapatok szeretnék a bunyevác és sokác népet szerbnek feltüntetni; holott ezek eredetükben, vallásukban, szellemi műveltségükben és történetükben erősen különböznek a szerbektől.” A jegyzékben rámutatnak arra, hogy a bunyevácok Dalmáciából vándoroltak be a Délvidékre 1687-ben, egy pár évvel megelőzve a szerbek bevándorlását Ipek vidékéről. A továbbiakban ezt olvashatjuk az említett jegyzékben:

„A bunyevácok katolikusok, és latin betűkkel írnak, a szerbek pedig görögkeletiek, és cirill betűket használnak. A bunyevácok a gregoriánus, a szerbek a juliánus naptárhoz igazodnak. Főképpen a valláskülönbség választja el teljesen egymástól ezt a két népet, amely annyira ragaszkodik hitéhez és szokásaihoz. Egyrészt a szerbeknek a bunyevácoktól való fokozatos eltávolodásából, másrészt a magyarokkal való közös vallásukból következik a bunyevácoknak a magyarokhoz való közeledése és Szerbiától való néprajzi elszakadása. A kölcsönös házasságok, a fajok folytonos keveredése a bunyevácok, sokácok, magyarok és németek között két évszázadon keresztül nem maradt eredmény nélkül, és így új demografikus egység keletkezett, amely különösen a magyarokhoz asszimilálódott- Természetes, hogy ez a keveredés a nyelvre is hatással volt. A sokác és a bunyevác tájszólás eltér a szerb-horvát nyelvtől. A történelem folyamán ez a nép mindig híven kitartott a magyar nemzet mellett, mert tőle várta értelmi és gazdasági szükségleteinek kielégítését. 1848-ban, amikor az osztrák császári udvar Dél-Magyarország szerb lakosságát fegyverbe szólította a magyarok ellen, a bunyevácok a magyarok mellett, a szerbek ellen küzdöttek a függetlenségi harc végéig. És mikor 1918. november 19-én a szerbek összehívták Újvidéken a gyűlést, amelyen Bács-Bodorog vármegyének Szerbiához csatolását akarták proklamálni, a bunyevácokat is meghívták, a bunyevácok egyhangúan megtagadták a megjelenést azzal, hogy ők csak a békekonferencia által megígért népszavazás eredményét fogják döntőnek elismerni. Ettől kezdve a szerbek üldözték a bunyevác és sokác népet. De ezektől a mélyebb okoktól eltekintve a bunyevác és sokác nép is kívánja fontos gazdasági érdekeinek megoltalmazására szabad rendelkezési jogának szabad gyakorlását.” (...)

„A szóban forgó terület, amelynek déli természetes határa a Ferenc-csatorna, majdnem a fele Bács-Bodrog vármegye 8.834 négyzetkilométernyi területének, amelynek népessége körülbelül ugyanebben az arányban oszlik meg. Ebben a számban a katolikusok, illetve a bunyevácokhoz és a sokácokhoz legközelebb állók 63,4%-ot képviselnek, ellenben a görögkeleti szerbek csak 18,8%-ot. A bunyevácok és sokácok számát körülbelül 100.000-re becsülhetjük. Szabadka 94 610 főnyi lakosa között, amelyben sok a bunyevác, katolikus 90,3%, görögkeleti csak 3,7% van. Zombor 30 593 lakója közt 54,9% a katolikus, és 38,8% a görögkeleti szerb. Ha most közelebbről vizsgáljuk a nemzetiségeket, Szabadkán 58,8% magyart, 2% németet, 3,7% szerbet és körülbelül 35,3% bunyevácot találunk; Zomborban 33% magyart, 7,1% németet, 38,8% szerbet és 20,6% bunyevácot.” (...)

„A bunyevác és sokác népnek megvan a maga külön műveltsége, megvannak a hagyományai, és van elég politikai tapasztalata és akarata ahhoz, hogy sorsáról maga döntsön. (...) Szerbia különben sem hivatkozhat történelmi jogokra, mert ilyenek nincsenek. Wilson kijelentette, hogy a népek nem sakkfigurák, és hogy akaratukat és az élethez való jogukat tiszteletben kell tartani. A bunyevác és sokác nép érvényesíteni akarja jogait, amikor küldöttei nevében a békekonferenciához fordul, szigorú és pártatlan népszavazást kérve Bács-Bodrog vármegyének a Ferenc-csatornáig terjedő részében” Az idézet abból az okmányból származik, amit Zomborban 1919 decemberében a bunyevác és sokác nép megbízottai jegyzettel juttattak el a béketárgyalásra.  

  Magyarország népeit bemutató fejezetekben számos más helyen olvasható, hogy a küldöttség tagjai osztották a bunyevácok véleményét :

„Ugyancsak a XVIII. században költöztek be Boszniából és Hercegovinából a szabadkai, bácskai és baranyai bunyevácok és sokácok, továbbá valamivel előbb a nyugati határon a németek és magyarok közé letelepedett horvátok…”(37.oldal)

„A görög keleti szerbség faji jellege jóval balkánibb ízű, mint a római katolikus horváté és a görög keleti hitről áttérített római katholikus sokácoké vagy bunyevácoké „ (358. oldal).

„Kétségtelen, hogy a szerbek és a horvátok, továbbá a mohamedán bosnyákok és bunyevácok némi dialektusbeli eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik; különböző történelmük, kultúrájuk, vallásuk és főképen azonban külön érzületük  áthidalhatatlan ellentétként áll közöttük, amely a kölcsönös gyülölségig fajul.” (378. oldal) 

Az 1919-ben, a történelmi Magyarországról gróf Teleki Pál által készített néprajzi térképen (vörös térképként vonult be a topográfiába) a következő nemzetiségeket jelölték és említették név szerint:

magyar- német- tót- román- szerb- horvát- rutén- bunyevác- vend- bolgár- lengyel.

MÚZEUMIGAZGATÓK, RÉGÉSZEK, TÖRTÉNÉSZEK, NÉPRAJZOSOK

Akik a bunyevácok által lakott településeken élve és  dolgozva fontosabbnak tartották az igazságot, mint a politikai megrendelést:

SOLYMOS EDE (1926-2008)  néprajzkutató, a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa, a bajai Türr István Múzeum volt igazgatója

DR. KŐHEGYI MIHÁLY (1934-2001) régész, muzeológus, a bajai Türr István Múzeum volt igazgatója

KELEMENNÉ MERK ZSUZSA a bajai Türr István Múzeum igazgatója

KOTHENCZ KELEMEN a bajai Türr István Múzeum etnográfusa, muzeológusa

 "Az 1881-es országos összeírás anyanyelv szerint tartja számon a lakosságot, s ráadásul a horvátot és a szerbet egy nyelvként kezeli, a többi szláv nyelveket és nemzetiséget (bunyevác, vend, bosnyák) fel sem tünteti."

Kőhegyi Mihály-Kelemenné Merk Zsuzsa  : Csávolyi bunyevácok Katymáron kötött házasságai című tanulmánya

CUMANIA

Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei, Kecskemét, 1974

Báldy Bellosics Flóra : A torba, a bácskai bunyevácok tarisznyája

LEXIKONOK, ENCIKLOPÉDIÁK

PALLAS NAGY LEXIKONA , III., Budapest, 1893

RÉVAY NAGY LEXIKONA, IV.,Budapest, 1912

RÉVAI KIS LEXIKONA, Budapest, 1936

ÚJ MAGYAR LEXIKON 1, Budapest, 1959

KISLEXIKON, Budapest, 1968

Bunyevácok : a 17. sz.-ban a Bácskába települt délszlávok.

MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR, Budapest, 1978

bunyevác I. mn A Bácskában és Baranya megyében élő, a szerb-horvát nyelv egyik tájszólását beszélő, kat. vallású délszláv népcsoport, ill. ehhez tartozó, vele kapcs.

II. fn Bunyevác személy, kül. férfi.

MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON, Budapest, 1993

IVÁNYI ISTVÁN

A szabadkai bunyeváczok és szokásaik, Ethnographia, a Magyarországi Néprajzi Társaság értesítőjének II. évfolyamában, Budapest, 1891

Szabadka szabad királyi város története, Szabadka, 1892

DUDÁS GYULA

Bács-Bodrog Vármegye Egyetemes Monográfiája, II, Zombor, 1896

Frankl István :Bunyevácok

BOROVSZKY SAMU  (MTA levelező tagja)

Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. Budapest. 1909

Bellosics Bálint : Bunyeváczok

RAPCSÁNYI JAKAB

Baja és Bács-Bodrog vármegye községei, Budapest, 1934

A FÖLDGÖMB

A Magyar Földrajzi Társaság magazinjában Kocsis Károly és Saša Kicošev Vajdaság a Délvidéken című 2009-ben megjelent cikkében áll a következő :

Bábeli etnikai mozaik 

Napjainkban a 2 milliónyi vajdasági lakos 65%-a szerbnek, 14%-a magyarnak vallja magát, a többiek pedig főként a szlovákok, horvátok, bunyevácok, montenegróiak, románok, cigányok, ruszinok, makedónok, ukránok, bosnyákok, németek, szlovének, albánok, bolgárok és csehek köréből kerülnek ki.

A térképmelléklet hátoldalán a következő áll :

A közös (római katolikus) vallás miatt gyakran egy kategóriába sorolt horvátok, bunyevácok és sokácok együttes száma nemzetiség szerint 2002-ben 76 ezer fő volt. A háború idején történt kivándorlásuk ellenére Bácskában még 10 település őrzi bunyevác és sokác többségét.

(Kocsis Károly az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, a Kárpát-Balkán-térség népesség-, etnikai-, vallás- és politikai földrajzi kutatója. Saša Kicošev geográfus, az Újvidéki Egyetem Földrajz-Turizmus-Szállodaipar Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, a délszláv térség idegenforgalom-, népesség- és politikai földrajzi kutatója.)

P. Unyi Bernardin (Bács, 1897 – Baja, 1951) ferences rendi szerzetes szülővárosában a kornak megfelelően egyformán anyanyelvi szinten bírta az ott élő sokácok, bunyevácok és magyarok nyelvét. Mint a mohácsi ferences rendház gvárdiánja, megírta a kolostor történetét. Tanulmányai során megtanult szerbül, latinul és horvátul is. Hosszú évek kutatómunkájának eredményeként 1947-ben Budapesten jelent meg „Sokácok-Bunyevácok és a bosnyák ferencesek története” című könyve, melyben részletesen ismerteti a két nép történelmét, kultúráját és néprajzát. Néhány idézet a könyvből:

„Az egyes balkáni népek eredetére, ősi nyelvére vonatkozóan, ha vannak is külön és sokszor ellentétes vélekedések, a legnagyobb valószínűség szerint a mai makedónok, thrákok, bosnyákok, arnauták-albánok, bunyevácok és sokácok már a Balkánnak nagy szláv elözönlése előtt ott voltak és nem a szerbektől és a horvátoktól tanulták meg nyelvüket. Ezt igazolja nyelvüknek még ma is különleges dialektikája, a szavak kiejtésének más-más akcentusa és a beszédnek zengzetessége.”

„A bunyevác a sokáccal rokon, de nem azonos nép. Amíg a sokácok ősei a thrák-pannonok, addig a bunyevácoké a dardánok, vagy dákok. Őshazájuk valamikor Alsópannóniától és Mysiától északra az Alsóduna bal partján terült el, ahonnan a VI. század végén és a VII. század elején a Fekete-tenger vidékéről előretörő bolgárok nyomása folytán Illyriumban voltak kénytelenek letelepedni.”

„A legújabb időkig a bunyevácokkal foglalkozó délszláv és magyar történetírók abban megegyeztek, hogy a mi bunyevácaink egykori hazája Bosznia-Hercegovinában valahol a Buna folyó vidékén keresendő és nevüket is a Buna folyótól kapták.”

„Tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak.”

Bálint Sándor, a híres néprajztudós így ír a bunyevácokról és kegyhelyükről a Boldogasszony vendégségében című könyvében (Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944.):

„Bácskának legjelesebb búcsújáróhelye a Baja melletti Vodica, megmagyarosított alakjában Máriakönnye. A vodicai kápolna és kettős szent kút misztikus vonzási körébe nemcsak a római katolikus magyarok, németek, bunyevácok, sokácok, hanem a görögkeleti szerbek is beletartoznak. A kápolnát a bajai franciskánusok gondozzák ma is. Ismeretes, hogy a bajai klastrom a régi Kapisztrán –rendtartományhoz  tartozott és az északabbra vándorolt bunyevácok lélekgondozásának egyik főcentruma volt. Tudvalevő az is, hogy a bunyevácok a ferencesek patriarkális teokráciájában  valami bensőséges, vallásszentesítette törzsi közösségben éltek. Barátok vezették őket Mózesként új hazájukba: Magyarországba. Ez a franciskánus hatás a bunyevác életalakításra ma már természetesen nem annyira egyetemes, de még mindig közvetlen és belsőséges.

BINDORFFER GYÖRGYI

Jövevényektől az államalkotó tényezőig

A több mint 140 oldalas tanulmány részletesen felsorolja a Magyarországon valaha élt nemzetiségeket. Így a horvátokat is.  Mivel egy igényes, tudományos tanulmányról van szó, a horvátokról szóló fejezetben csak a horvátokról ír a szerző, más népeket nem említ.

Az 1868-as nemzetiségi törvény kapcsán már megemlíti a bunyevácokat :

„1867 februárjában 26 román, szerb és ruszin képviselő még közös tervezetet nyújtott be a Házhoz „Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországban leendő szabályozására és biztosítására” címmel. Céljuk az volt, hogy az elfogadandó törvényben az egyes állampolgárok számára biztosított nyelvhasználati, egyesülési és iskolaalapítási jogokon túl követeljék a magyarországi hat legnagyobb (magyar, román, szerb, szlovák, orosz, és német) etnikum elismerését egyenrangú kollektív jogi személynek, illetve országos nemzetnek. A Magyarországon élő kisebb létszámú etnikai csoportok és nemzetiségek (bunyevácok, sokácok, szlovének, cigányok) azonban kimaradtak volna a rendezésből.”

Az orosz alatt a ruszin értendő. A horvátokat kihagyták a felsorolásból, mert ahogy Ispánovity Márton, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal akkori főosztályvezetője (jelenleg is ott dolgozik) 2006. 11. 28-án az Országgyűlés Kisebbségi Bizottsága előtt kijelentette, a horvátok államalkotó nép volt. Csakhogy Ispánovity úr elképzelésével ellentétben Horvátországban volt államalkotó. Tehát a bunyevácokat, sokácokat, szlovéneket és cigányokat nem azért hagyták ki a felsorolásból, mert horvátok, hanem azért mert a kisebb népeket nem nevesítették.

„Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. Az elnök-helyettes asszonynak én átadtam egy nagyon érdekes anyagot, és talán még erről egy szót. A bunyevác kérdés, az nem egy újkeletű probléma. Hiszen százötven évvel ezelőtt, az első nemzetiségi-kisebbségi törvény tárgyalásakor, a magyar országgyűlésben is ez felmerült. Ugyanis, Korda Bódog, Szabadka főjegyzője - ez is nagyon érdekes összeesés - felszólalt a bunyevácok ügyében; és kijelentette - az elnökasszonynál van lefűzve, ezt lemásoltam - Mikó Istvánnak, a nemzetiségekről szóló törvényből egy rész, ahol Korda Bódog kijelenti, hogy ugye, egy nemzetiséget kihagytak az országos nemzetiségek sorából, és ezek az alvidéki dalmaták, avagy bunyevácok. Nos, természetesen hogy kihagyták őket, mivel horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, mert államalkotó nép volt. Úgy hogy mi egy országban éltünk: a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek a Bácskába.

  Korda Bódog azt mondja, hogy a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, merthogy ők népfajul dalmaták, de nemzetként magyarok. Hát itt is látszik, hogy az egész bunyevác kérdés egy politikai játszma része volt, és én úgy gondolom, hogy mi, amikor itt most véleményt mondunk az Akadémiánk véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát és reméljük, hogy mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része - ahogyan a bunyevácokra Horvátország is tekint - és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se mint mondtam, se bunyisztárok, hanem horvátok, és remélem, hogy ezt az országgyűlés, ezt a határozatot így fogja meghozni. Köszönöm szépen!” 

 Ha más nem, két dolog azért kiderül Ispánovity Márton úr (aki nem azonos az egykori jugoszláv partizánnal, a Kádár rendszer országgyűlési képviselőjével és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének egykori főtitkárával, akit egészen véletlenül szintén így hívtak) :

1.      Korda Bódog, Szabadka főjegyzője szerint is a bunyevácok nemzetként magyarok.

2.      A bunyevácok elismerése nem nyelvi, történelmi, kulturális vagy kisebbségi kérdés, hanem politikai.

Azok a politikusok, akik a térségben élvén, tisztában lévén  a helyzettel, hiába szavazták meg 2006-ban is a bunyevácok jogos követelését ((Zsigó Róbert jelenlegi bajai polgármester, Bányai Gábor ,a Bács-Kiskun megyei Közgyűlés akkori és jelenlegi elnöke, valamint a maga is bunyevác származású Márfai Péter) és tettek tanúbizonyságot (Tabajdi Csaba Európa Parlamenti képviselő), a horvát lobby még mindig nagyon erősnek tűnik.

WIKIPÉDIA

A magyarországi nemzetiségek története

A másik jelentős nemzetiségalakító folyamat a spontán bevándorlás volt, melynek során leginkább a szegényebb rétegek költöztek a jobb élet reményében a kis népsűrűségű, jobb megélhetést ígérő Magyarországra. A 18. század elején, a szervezett betelepítéstől függetlenül maguktól is érkeztek németek. Rajtuk kívül még hét nemzetiség bevándorlása volt jelentős: a szerbek és a bunyevácok a Duna mentére, a sokácok, a katolikus bosnyákok és horvátok a Dunántúlra, a románok Erdélyből az Alföld keleti részére (Bánát és Partium), a szlovákok pedig Felvidékről Békés megye területére vándoroltak. A többi ekkor bevándorló nemzetiség, például az örmények, görögök, cincárok (makedo-vlachok) és bolgárok kisebb létszámuk miatt általában néhány nemzedék alatt beolvadtak a környező magyarságba.

Magyarországi nemzetiségek 1848-49-ben

„Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, svábok és bunyevácok.”

A nemzetiségek a szabadságharcban

A nemzetiségek közül elsősorban a horvátok, szerbek és románok harcoltak császári oldalon; nemzeti törekvéseik mögött a Határőrvidék katonai erejét tudták kiállítani. A németek, szlovákok, zsidók, ruszinok, szlovénok, bunyevácok többségében magyar oldalon harcoltak.

Giuseppe Pagannini

A szerb alakulatok Zomborból indultak Szabadka irányába, hogy a város bevétele után egyesüljenek a már Szeged alatt várakozó többi szerb csapattal. A bácskai magyar mezővárosokat a Tisza mentén a szerbek már sorban feldúlták. Miután a város értesült a nagy pusztításról és a tömérdek áldozatról a környező településeken, Szabadka lakossága hallani sem akart a város esetleges átadásáról, amire a szerbek felszólították őket. Szabadkának ekkor még túlnyomórészt szláv lakossága volt, de a helyi bunyevácok a magyar szabadságharc oldalára álltak. Paganini vezetésével a szabadkaiak az ütközetet végül is cselvetéssel nyerték meg, menekülést színlelve, majd ellencsapásban körbezárták a szerb csapatokat. A szerbek hanyatt-homlok menekültek vissza Zomborig. Paganini tüzérszázados a csatatéren halt meg, testét Szabadkán helyezték örök nyugalomra a Zentai úti temetőben.